Kamarás István

A metaelmÉlet recepciÓja

Reflexiók Varga Csaba Az új világlátvány című íráasára

(Varga Csaba Az új világlátvány című írásának fogadtatása)

1. Az olvasmány

Varga Csaba írása¹ a tanult magyar olvasók döntő többsége számára is eléggé szokatlan olvasmány, ugyanis sajátos ötvözete egyfelől a filozófiának, a társadalomtudománynak (ezen belül is főképpen a szociológiának, a politológiának, a közgazdaságtannak és a futurológiának), az informatikának, az elméleti fizikának és a teológiának az elméleti fizikának, másfelől pedig a tudománynak, a politikai programnak, az utópiának, a misztikának és az ihletett személyes víziónak. Mindezek alapján akár melyet akár posztmodern szövegnek is tekinthetnénk, amitől a szerző imígyen óv: "a poszt-posztmodern kor szellemi útjait nem lehet se régi, se új karanténokba zárni.² Varga Csaba tehát - olvasói többségének helyzetéhez képest - egyszerre kettőt lép előre, hiszen a modernség paradigmájából (olvasói többsége még ebben tartózkodik) egyből a poszt-posztmodernbe lép át. A szerző gondolatit reklámszöveggé "felturbózó" fülszöveg a szerzőt az Új Tudomány első hazai teoretikusának, az Egész filozófusának, újkonzervatív gondolkodónak, az ezredforduló utáni elméletalkotás jelentős gondolkodójának, szupraracionális elméletalkotónak nevezi, aki "nem a régi ész- és racionalitás központú paradigma híve, de nem is valamilyen irracionális, tudományellenes álláspontot képvisel", aki "az emberiség új világmodelljének, a tudásalapú információs kornak az integrált elméletét szeretné értelmezni." Ebből a rendkívül - sokak számára valószínűleg zavarba ejtően - színes és gazdag ötvözet, mely erőteljesen sugallja olvasóinak az Egészben gondolkodást és a teljesség igényét, eléggé szembetűnően hiányzik a biológiai, a lélektani és az etikai megközelítés.

A szöveg³ olvasói csupán ezt tanulmányt kapták meg, s Varga Csabáról⁴"csupán" azt tudták meg, hogy "szociológus, címzetes egyetemi docens, a Stratégiakutató intézet elnöke", ami persze sokak számára elegendő tekintélyt sugall. Különösen a "címzetes" és az "elnök". Aki mást nem tud a szerzőről, eléggé elbizonytalanodhat, amikor az első lapokon⁵ azt olvashatja, hogy a szerző nem filozófus, nem pszichológus, nem szociológus, nem filozófus, nem tudós⁶. Ez a szöveg ugyanakkor több vonatkozásban is a tudományos szövegekre emlékeztet annak ellenére, hogy a hagyományos értekező próza más, oldottabb stíluselemekkel is keveredik. A lábjegyzetekben szereplő művek többsége azonban egyértelműen tudományos munka, gondolok M. Heidegger, K. Mannheim, F. Fukuyama, Enyedi Görgy, K. Popper, J. Habermas és mások műveire.

A fülszöveg "nyelvileg is újat hozónak" nevezi a művet, joggal, hiszen olyan kifejezések szerepelnek benne, mint a durvaháború, valóságvilág, posztbarbárság, jövőtragédia, magánmennyország-vesztés, gyakorlatelmélet, elméletgyakorlati próbaüzem, szupraglobális, egységtársadalom, globlokál világ, posztfordusta időszerkezet, tudásközpontú téridő szerkezet, intelligens téridőszerkezet, tartalomszolgáltató létforma, technikafilozófia, tudásdifferenciált társadalom, tudásgazdaság, tudásauditáció, valóságlényeg, kvantumpotenciál, tudásember-tudáseszköz-tudásvilág szuper-interaktív gömbrendszere, tudástársadalomgazdaság-tan. Ezeket egyesek eredeti szóképnek, mások izzadtságszagú csinálmánynak, ismét mások definíciószerű telitalálatnak, megint mások tiszavirágéletű rögtönzésnek érezhetik. Egyeseket orientálhatják, másokat éppen elbizonyíthatják az ilyen "nagybetűs fogalmak", mint az Új Valóság, Egész, Új Társadalom, Új Tudomány, Egység Kora, Új Gazdaság, Csúcsegyetem, Tudásakadémia. Joggal feltételezhető, hogy sokaknak a legfőbb gondot az olyan vannincs-típusú "kétdimenziós" szóösszetételek okozzák, mint a dolog/nemdolog, tudás/nemtudás, tárgy/nemtárgy, szemlélő/nemszemlélő kölcsönhatás/nemkölcsönhatás, valóság/nemvalóság, küszöb/nemküszöb, létező/nemlétező, együttműködés/nemegyüttműködés, tudati/nemtudati, továbbvihető/nemtovábbvihető, elérhető/nemelérhető, intézményesült/nemintézményesült, gazdaság/nemgazdaság, szellemi-tudati, központ/nemközpont.

Ez a szöveg a maga "mindenségével" megbűvölheti az Egész értelmét kereső olvasót, ugyanakkor meg is béníthatja a hozzá képest magát részlegesnek, kisebb tudásúnak, csupán bizonyos szakterületekre jogosultnak érző, egyébként tanult olvasókat is. Összetettségénél, tematikai bőségénél fogva lehetőséget arra is lehetőséget ad, hogy ki ebbe, ki abba, ki amabba a szálba (témába, problémába) kapaszkodjon bele, és vagy a rész felől közelítsen az egészhez, vagy kiemeljen egy-egy számára otthonos és érthető részletet, és csak ahhoz kapcsolódjon érdemben.

2. Az olvasók

Ebben a kutatásban az olvasókat a Veszprémi Egyetem Etika-, ember- és társadalomismeret alapszakának 36 levelezős másoddiplomás hallgatója képviselte. Első diplomájukat tekintve többségükben általános iskolai tanárok⁷, de van köztük öt református és egy baptista lelkész, két művelődésszervező, egy grafikus és egy katolikus hitoktató. Képzésük negyedik szemeszterében az Embertan IV. nevű kurzuson feladatuk az volt, hogy 5-6 oldalas esszé formában kommentárt készítsenek Varga Csaba írásához, amelynek szövegét a tanszéki honlapról tölthették le. Eddig másoddiplomás tanulmányaik során egy-egy szemeszterben tanultak ontológiát és ismeretelméletet, két szemeszterben filozófiai antropológiát, négy szemeszterben pszichológiát⁸, egy szemeszterben szociálpszichológiát, három szemeszterben szociológiát, két szemeszterben etikát és egy szemeszterben kulturális antropológiát. Mindez azonban még mindig kevés muníció jelent olvasói többségének ahhoz, megbirkózzon eddigi olvasói gyakorlatához (és olvasói horizontjához) képest valóban újdonságot (új megközelítést és nyelvet) jelentő szöveggel. Még tanáraik számára is - többükkel is elolvastattam - kemény diónak bizonyult. Egyik filozófusunk így reagált rá: "Számomra ez a szöveg egyszerűen megfoghatatlan. Kicsúszik mindenféle értelmezési megközelítési kísérlet alól. Ettől persze még lehet nagyszerű és nagyszabású újítás, de a most mozgósítható időm és intellektuális képességem a jelek szerint kevésnek bizonyulnak megértéséhez. Ugyanakkor az is lehet, hogy a szövegnek nincsen konzisztenciája: szavak egymásutánja, valamiféle kivehetetlen logikára fűzve. Feladom. Ahol értem, ott sem értem igazán, mert az egész nem áll össze." Ehhez a szöveghez és a hozzá kapcsolódó feladathoz semmiféle segítséget nem kaptak tőlem, csupán arra buzdítottam őket, mozgósítsák a szöveg értelmezésénél az eddig tanultakat.⁹

Az Új Tudomány (New Science) jegyében született, hazánkban leginkább a némiképpen hasonló irányultságúnak tekinthető tudományos-fantasztikus regényekből és bizonyos New Age ihletésű művekből ismerhető szemléletű szöveg 36 fős olvasótábora olyan olvasói horizonttal¹⁰ rendelkezett, melyben leggyakrabban (7 olvasónál) a Biblia szerepel¹¹, hárman említik S. Freudot, ketten Fukuyamát, Giddenst, Hankiss Elemértt, Marxot, G.H. Mead-et és Kamarás Istvánt¹², és igen hosszú az egy-egy olvasó által említettek listája, köztük legtöbben filozófusok (Arisztotelész, A. Arzenbacher, Augustinus, Haeffner, Hársing László, F. Hegel, M. Heidegger, Hermész Triszmegisztosz, I. Kant, W. Pannenberg, Pico della Mirandola, J-P. Sartre, Schelling), a második helyen művészek (Ionesco, J. W. Goethe, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Orwell, Szabó Magda, J. Verne, Woody Allen és Zrínyi Miklós), a harmadik helyen társadalomtudósok (Hoppál Mihály, Z. Bauman, P. Berger, A. Comte, Polányi Mihály, G. Simmel, F. Tönnies és Zsolnai László), a negyediken a pszichológusok (Bagdy Emőke, E. H. Erikson, Maslow, P. Tóth Béla) következnek, és szerepel még Csányi Vilmos, Teller Ede, valamint pedagógus-kutató Nagy József. Megállapítható, hogy a Biblián és az irodalmi műveken (és talán Marxon meg Hankiss Eleméren kívül az olvasói csoport közös horizontján szereplő többi mű közül valamennyivel legújabb tanulmányaik közben találkozhattak.

Kutatásom adatait és az adatok rendezésére és értelmezésére tett kísérletet úgy is fel lehet fogni, mint hallgatóink - és közvetve tanáraik - vizsgáztatását egy nem mindennapi feladat segítségével, és fel lehet fogni úgy is, mint a szerző e művének megmérettetését 36 felsőfokú végzettségű és második (olykor harmadik) felsőfokú végzettségük megszerzésére törekvő értelmiségi olvasatai tükrében. Mindazonáltal nem ez volt célom, hanem annak a kutatássorozatnak a folytatása, amelynek keretében eddig irodalmi szövegek befogadását (értékelését, hatását és értelmezését) vizsgáltam, s ezúttal egy másfajta, a fiction-non-fiction-skálán a tudományos non-fictionhoz közel álló szöveg fogadtatásra és befogadására voltam kíváncsi.

3. A fogadtatás

3.1. Átfogó értékelés

A 36 olvasó közül 25-en vállalkoztak átfogó értékelésre, a többek csak asszociációkat fűztek a szöveghez és/vagy a szöveg egyes részleteihez tettek észrevételeket. A szöveg fogadtatásának mérlege így fest: pozitív fogadtatás (8 fő), egyrészt-másrészt-típusú (értékelő és kritizáló) fogadtatás 11 fő, negatív fogadtatás 6 fő.

3.1.1. A szöveget egyértelműen pozitívan értékelők elsősorban annak átfogó és stratégiai jellegét emelik ki ("Hiányt pótló, átfogó mű.", "Nagyon jó és tanulságos, az ember ez idáig elért eredményeinek tömör összefoglalása, mely keresi a magyar tudástársadalom stratégiáját.", "Az egyszerre létező és nem létező világ elméletének és programjának megalkotására vállalkozik."). Ketten az újszerű tudományos megközelítést értékelik: ("Sikerült neki egy új tudomány pozícióját kivívni. Szokatlan, mert nem okvetlenül fékez le a tudomány hagyományos határainál.", "Minden ízében új. Kísérletező és integráló.") Két olvasó izgalmasnak és elgondolkodtatónak, egy pedig szakszerűnek és elhivatottnak tartotta.

3.1.2. Az elismerés mellett kritikus olvasók hatféle típusba sorolhatók.

Akik szerint az "érdekes alapgondolat", az "értelmező, előretekintő, programalkotó mű" nincsen megfelelőképpen megírva, mert "az elvont stílussal a szerző nem szolgálja az ’információt minél több embernek’ célkitűzést", mert "a legfontosabb fogalmak definíciója helyett olykor csak meghökkentő kifejezéseket használ".
Akik értékelik a szöveg sokrétűségét, ám ugyanezt hibájául is felróják: a sokrétűség zavart is okoz, mert "időnként túl élesek a váltások. Semmi sem biztos. Kategorikus kijelentések helyett megmarad a vagy-vagy-nál", vagy mert "Szimpatikus az integráló és rendszeralkotó kísérlet, annak ellenére, hogy az alapok, melyre építkezik számomra összességében átláthatatlanok. Konklúziónak szánt kijelentései axiomatikusak, azok helytállóságait vitatni szinte lehetetlen."
Akik úgy látják, hogy a szerző önmagát keresi, vagyis - amint egy művelődésszervező, jelenleg vállalkozó megfogalmazza -"ugyanazt teszi, amit 20 éve Kamarás Istvánnal közösen írt könyvében, csak már máshogy, ugyanis már elfogadta, hogy nincs Utópia, nincs hová menekülni, ezt a világot kell megérteni. A legtöbb állításaival pontról pontra vitatkoznék, de nem teszem, mert irigylem, hiszen megteremtett magának egy képet a világról, és magabiztosan hiszi, hogy ez valóságos." Másikuk, egy baptista lelkész szerint a szerző "a globális világ kihívásaira próbált stratégiát mutatni, de csak az útkeresésig jutott el, pedig az ’Isten legyen velünk’ kellene legyen a megoldás (Róm 8.31)"
Akik érdemei mellett azt kifogásolják, hogy a szöveg nem szolgál gyakorlati etikai célokat, ugyanis "a tudományos világkép a vallásos eszmerendszerrel szemben nem szolgálhat morális értelemben vett viselkedési előírásokat, hiszen a tudomány jellemzően amorális", "Bár szakavatott rendszerező és fogalomtisztázó munka, a nagy közösségi közkincstárba helyezni a művet csak komoly fenntartással szabad, ugyanis az a feladat, ami Varga Csabáék felvállaltak, sajátos etikai elvárásokat követel meg", állapítja meg egy művelődésszervező. Hasonlóképpen árnyaltan fogalmaz, de még egyértelműbben értékel és kritizál egy református lelkész, amikor ezt írja: "Az eddigieket relativizáló (számos sarkigazságnak vélt hitet, gondolatot magából kivető) posztmodern világkép. Kérdéses azonban, hogy az Egészről alkotott átfogó vízió valóban sokdimenziós rendszer, vagy csupán egy romantikában gyökerező látványtár, hanem -e. A sok elméleti kérdés mellett egyetlen gyakorlati felvetést, ötletet sem hallottunk arról, hogy valóban hogyan juttassuk el a magasabb tudást társadalmunk többségéhez, hogyan javítsuk a földi civilizáció életesélyeit."
Az ötödik típus legalább annyira szól a befogadóról, mint a műről: "A szöveg egyáltalán nem illeszkedik elvárás-horizontunkhoz, s meglehet ennek ellenére formál bennünket, akár Orwell vagy Fukuyama.

3.1.3. A szöveget ellenszenvvel fogadók közül

legtöbbeket a szerző felkészültségéhez képest túlzott magabiztossága zavarta: "Megteremtett magának egy képet a világról, s magabiztosan hiszi, hogy valóságos.", "Komoly kérdéseket feszeget hiányos felkészültséggel, átgondolatlanul.", "Jobban kellene tudatosítani a felvázolt világlátvány esetleges és szubjektív voltát. A tudástársadalom legfőbb bizalomhordozójára, magára a gondolkodó ember gondolkodására való rákérdezés kellene, hogy alázatot teremtsen a vizsgálat tárgyával, a valósággal szemben."
Ugyanennyien vannak, akiket a szerző általuk érzett pesszimizmusa zavarta: "Olyan érzéseim támadtak, mint S. Freud Rossz közérzet a kultúrában című esszéjét olvasva: idegesítő, néha felháborító volt.", "Idealista elképzeléseit elnyomják szélsőségesen pesszimista gondolatai." Egy református lelkésznő pedig megjegyzi, hogy egy stratégiakutató ne legyen ennyire pesszimista. Van, akit egyszerre zavar a szerző pesszimizmusa és "már-már provokatív naivitása".
Két református lelkész képviseli az elutasítók harmadik típusát, akiket bizonytalanságban hagy a szerző általuk vélt "vannincs" és "Kint is vagyok, bent is vagyok" szemlélete.
Vannak, akik nem tartják a szöveget eredeti ötletekre támaszkodó műnek: "Ötletszegény, nem eredeti, heterogén", "A szociofilozofikus nyelvezet, a mesterségesen megbonyolított fogalmazásmód mögött alig-alig érzem a nagy ötletet.", "Úgy érzem, ez a mű egy saját maga számára készített mankó, amit a következő években át- meg átír, amelyből ma még hiányzik az egységes szemlélet."
Az ötödik típusba sorolhatók közvetlenül az írás gyakorlati, áttételesen etikai dimenzióját hiányolják: "Hátborzongató idegenségével távol áll attól, ami a konstruktív, javító irányba való elmozdítást, cselekvést támogatni tudná.", "Ami gyakorlati tanácsait illeti, ezek az ötletek nem inspirálóak." És van, aki egyenesen vádol: "V. Cs. reflexiója a tudományos elit hatalmával birtokolt utópia, olyan kép, mely a kiváltságosok falát díszíti. A tudással és tudástársadalommal foglalkozó látképei e világlátvánnyal mégis nyújtanak kapaszkodókat, de ez továbbra is a tudományos elit alkímiája marad."
A hatodik típust az a református lelkész testesíti meg, aki megpróbálja leleplezni a szöveg eszmei hátországát: "Antropozófiai érintettségű (egyes szakaszaiban szcientológiai) írás."

Úgy vélem, ezek az értékelések a legtöbb esetben már - többnyire persze csak elnagyolt - értelmezések is. Kritikájuk - azzal együtt, hogy mélységük és relevanciájuk eléggé eltérő - szinte minden esetben nem csupán érzelmi szinten maradó ellenszenv-nyilvánítás, hanem a szöveghez kapcsolódó, valamennyire elemző, érvelő kommentár.

3.2. Laza asszociációk

Az olvasók negyede nem vállalkozik kritikus, "szoros"¹³ olvasásra, vagy azért mert nem képes rá, vagy azért nem akar, hanem csak - többnyire "laza" asszociációkat fűz a szöveghez. Ezek többsége eléggé sematikus, leegyszerűsítő, moralizáló, vezércikkszerű, érzelmi alapon álló megnyilatkozás.

Több esetben a szöveggel nem sokat törődve, eléggé önkényesen fejtenek ki nézeteket, mint például a "környezetvédők": A természet erőforrásai végesek, a természet helyébe a környezet lép.", "A kiutat abban látom, hogy a merev hierarchiákat fel kell váltani a környezethez alkalmazkodó rugalmas rendszerrel." Igaz , ezt - némi jóindulattal - kritikának is fel lehet fogni, hiszen ez az írás nem foglalkozik érdemben ökológiai kérdésekkel, még akkor sem, amikor a globalitást tárgyalja.
A tudástársadalom ürügyén hárman az oktatásról szólnak. Egyik csak azt említi meg, hogy az oktatásnak nagyobb szerepet kellene kapnia, a másikuk már azt, hogy az oktatásban is paradigmaváltásra lenne szükség, harmadikuk pedig a PISA-vizsgálatra hivatkozva azt nehezményezi, hogy "a gyerekeknek túl sok olyan ismeretet kell megtanulniuk, amire nincs szükségük".
Három olvasó a globalitás-lokalitás kérdéskör ürügyén hitet tesz hazája, nemzeti identitása mellett: "Nobel-díjasaink többsége nem Magyarországon alkotott.", "A jelen romlásban van. Küzdök, mert magyar vagyok, Európa távol, mert én itt vagyok.", "A globalizáció a nemzeti identitás pusztulása. A haza él és megmarad."
Szigorú erkölcsi ítéletek is megfogalmazódnak: "A gazdaság rákényszeríti a maga profitorientált működési logikáját a társadalmi létezés valamennyi szférájára.", "Korunk ideálja az erőfeszítés nélküli teljesítmény. Ego-kultusz.", "A szórakoztató kultúra világa uralja a terepet", "A globalizáció okozta stresszel való megbirkózás elégtelensége pszichikus zavarokhoz vezet.". Ezek az asszociáció többnyire a "mindenről ugyanaz jut eszébe"-típusú rögeszmékhez sorolhatók, amelyek felbukkanásáért nem lehet a Varga-szöveget okolni, hanem inkább az értelmiségi léthez elengedhetetlen fegyelmezett reflektivitás hiányát lehet diagnosztizálni.
Ebbe a kategóriába sorolhatók a követező politikai természetű kommentárok: "A hatalom kultúrája alsó fokon a giccs világa.", "Nem csak a hatalmat jelenleg uraló gazdasági-politikai elit többsége, hanem az ellenzék is a létezett szocializmusból érkezett, s csak kihalással fognak letűnni a porondról."
Ilyenek az árnyalt vallási reflexiók helyébe lépő vallásos "kinyilatkozások" is: "Európa közös ellensége a pogány. A század második felében a nemzetek a 20. századi barbárság szorításában éltek, amikor még Istent is el akarták venni, pedig Isten volt, van, lesz.", "Ökumené kell a nem keresztény vallásokkal is."

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szöveghez csak laza asszociációkkal kapcsolódok között zömmel általános iskolai tanárok szerepeltek, egyetlen lelkész sem volt közöttük.

3.3. A megformálás minősítése

Az olvasók kétötöde (14-en) minősítik a szöveg megformálását: 3-an pozitívan, 6-an kritikusan, 5-en egyértelműen negatívan.

3.3.1. A szöveg megformálását kedvezően megítélők példásan megszövegezett tudományos ("szociológiai-filozófiai") munkának, vagy "utópia-tanulmánynak tartják", valamint olyan szövegnek, melynek szerzője műve "megformálásával is új világ teremtésére törekszik, méghozzá nyelvi megformáltságában. V. Csaba több irodalmi értékű nyelvi bravúrt is elhelyezett a mű rendszerszerű szóhasználatában, többrétegű és ötletes szimbólumokat.

3.3.2. A szöveg megformálását kritikusan szemlélők egy része újszerűnek és furcsának, másik része túlságosan elvontnak tekinti, és két református lelkész az írás műfajának megállapításában is bizonytalan: "Eszmefuttatás? Tovább-gondolásra ajánlott fogalmazvány? Program? Terv? Mások gondolatainak kidolgozása? Megrendelt tanulmány? (De miről?)", "Elmélet? Vízió? Elméletvízó? Vízióelmlélet?"

3.3.3. A szöveg megformálásával egyértelműen elégedetlenek a mesterkéltnyelvezetre panaszkodnak, ki így ("Mesterségesen megbonyolított fogalmazásmód"), ki úgy ("Stílusa Heideggeréhez hasonlít, teljesen idegen a magyar nyelvtől és gondolkodástól"), ki emígy ("Ionesco A lecke című műve jutott eszembe, amelyben egy tanár befogadhatatlan ismerethalmazzal terrorizálta tanítványai. Az összetett szavak a network-thinkingre emlékeztetnek.), ki amúgy (A Reformvár érthető, tisztán levezetett, kellemes nyelvezete után itt újra és újra nekifutok egy-egy mondatnak, és még mindig nem értem. Zavar, hogy szerző királyi többest használ, de ennél is jobban az, hogy kinyilatkoztatása tagadásokon keresztül történik."

4. A szöveg értelmezése

4.1. Az alapozó fejezetek

4.1.1 A Nyitány-ban a hagyományosan művelt olvasó ilyen mondatokba szaladhat be "frontálisan megütközve azokon": "Három dolgot/nemdolgot nemtudunk/tudunk: a szemlélőt/nemszemlélőt, a szemléletet/nem szemléltet és mindezek számtalan dimenziójú kölcsönhatásai/kölcsönnemhatásait." És ez a jóval hagyományosabban megfogalmazott mondat sem tartozik a könnyen megemészthetők közé: "Semmi sem indokolja, hogy a vallást, a tudományt, a kivételes egyéni tudatot elválasszuk egymástól. Vissza az egészhez."

Akad ugyan olvasó, akinek kifejezetten tetszett ez az indítás ("Nagy egyéni kalandra hívja az olvasót, kiugrani a végtelenbe"),
de a többségnek komoly nehézséget, fejtörést okozott, amit egyikük, egy református lelkész szellemesen (de nem ellenségesen) így fogalmazott meg "»Dolgot/nemdolgot nemtudunk/tudunk…« Akkor most miről van szó, vagy nincs szó? Szavakat egymás mellé rak, mondatokat alkot, melyek értelmezhetők vagy nem. Hogy ebből mi sülhet ki…?"

4.1.2. A Bevezetés (a megértés első szintjének előkészítése) című fejezetben ezt olvashatjuk: "Hamarább van új vízió, mint új elmélet. Nem lehetünk hivatásos filozófusok, pszichológusok, szociológusok. Nem azt találjuk feladatnak, hogy átvegyünk kész kategóriákat, vagy meglévő fogalmakat tovább pontosítsunk, de minden új fogalmat igyekszünk kíméletlenül alávetni legalább két-három, egymástól is eltérő tudományág vizsgálatának. Nem vagyunk foglyai a korszellemnek. Nem akarunk tudósok lenni, de elfogadjuk, ha annak tartanak minket. Nem vagyunk kívül, hiszen a belül lévőktől folyamatosan tanulunk. Új helyzet nem más mint új típusú szabadság". Bár ezt a szöveget sokkal könnyebb megérteni, mint a Nyitány szövegét mint a Nyitány szövegét, és vele egyetérteni is könnyebb, mégis szinte mindenki homlokát ráncolva fogadja, talán éppen a Nyitány negatív irányú imprintingje miatt.

Míg az olvasóink által nem ismert fülszöveg a tanulmány szerzőjét az Egész filozófusának és az Új tudomány egyik első hazai teoretikusának nevezi, Az új világlátvány olvasója zavarban lehet abban a tekintetben, hogy "ki beszél". Ha nem lehetünk filozófusok, pszichológusok, szociológusok, akkor kik vagyunk? És miért kellene filozófussá, szociológussá, pszichológussá lennünk?", kérdezi az egyik református lelkész, másik kartársa pedig Varga Csaba gondolatmenetéhez szorosan kapcsolódva szellemesen jegyzi meg, hogy "Csak úgy ér valamit filozófusnak, pszichológusnak, szociológusnak lenni, ha a játékszabályok megújítói vagyunk, és akkor igaz, hogy kívülről jön mindenki".
Vannak, akik a kívül-belül-t, vagyis a "noha bent vagyunk, mégis kívülről jövünk" megállapítást leegyszerűsítésnek érzik, mondván, hogy "a kívülről jött ember nem lehet független a világállapottól és a tudásvilágtól", és van, aki József Attila Dunánál -jára hivatkozva arra hivatkozik, hogy a kívülről jövő is benne él az időben."
Az "új típusú szabadság" többeknek okoz gondot, akik így érvelnek: "Csak egyfajta szabadság létezik, és ez vagy van, vagy nincs. Nem lehet fejleszteni.", "A szabadság része az egésznek, melybe beletartozik a világ állapota. A szabadság fogalmát a szerző annyira elvontan kezeli, hogy az már a rabszolgaság érzetét kelti az olvasóban."
A hagyomány ás újítás viszonyának felfogását is többet kritizálják azzal érvelve, hogy "a »hamarább van új vízió, mint új elméletállítás« megállapítás öncélúan jelenik meg", "Minden korszak paradigmarengető", "A »nem azt találjuk feladatunknak, hogy átvegyük a kész kategóriákat« arcátlan önteltség", "Elfogadható, hogy minden új a régi meghaladásából jön, ám eléggé sokszor történt teljes paradigmaváltás is", "V.Cs. szerint a változtatáson van a hangsúly, de a Biblia úgy ír Istenről, mint akiben nincs változás, és arra buzdít, hogy ne igazodjunk a világhoz. Ciklikus körforgást tételez a szerző, a Biblia történetszemlélete viszont lineáris".
Az egyik református lelkész, aki egy rendkívül szellemes ironizáló-bölcselkedő esszével reagált Varga Csaba szövegére, ehhez a fejezethez a következőket fűzte hozzá: "Tudatlanságunk határtalan. A sok valótlanság kölcsönös ellenszenvéből és utálatából előbb-utóbb még lehet, hogy születik valami a szellemtelenség megtermékenyített meddőségének méhében. Ez a fránya stratégia mindenhol kísért. Fogjuk a kocsi elé, akkor legalább szem előtt van, az irányítást majd menet közben megoldjuk, különben is teljesen mindegy merre tartunk, úgyis ide érünk vissza."

4.1.3. Az Előzetes megközelítések (az alapkategóriákról) című fejezet vezeti be a tanulmány egyik kulcsfogalmát, a világlátványt: "A világlátvány nem világkép és nem világlátomás; a mi világunkból látható valóságvilág; semleges, mert nem szubjektív filozófia eredménye, nem semleges, mert az egységtársadalom szellemi előkészítésére törekszik." A folytatás még elvontabb, még nehezebb értelmezői feladatul szolgáló szöveg: "A van minden létező/nemlétező korlátlan számú és minőségű rész s nemrész együttese. A van megragadhatóbb, ha megjelöljük a két legfontosabb alapkategóriát, a világot és a valóságot. A valóság (amihez mindig hozzátartozik a párja, a nemvalóság) a végtelen totalitás, minden létező és minden elképzelt, minden nemlétező és minden elképzelhetetlen nemlétező. A világ (még ha hordozza is magában a végtelen totalitás érzetét) a véges totalitás, a mi világunkból nézett, az általunk látott világlátvány. (…) A lokalitás világában az egyes ember hosszú időre elvesztette az otthonosság élményét, és ebben nem születhet új világlátvány, mert ebben a kint-bent-létben a világnéző foglya marad a közvetlen és közvetett fenyegetettségeknek. A gond központú jelenvalólét kiindulópontja az új világlátványnak, de mind kiindulópont csak a kezdeti feltételek újragondolásában segít. Az új világlátvány mint világegész-vízió már potenciálisan a valóság új képe és egyben új valóság. Nem akar új, zárt, végleges-látszatú orientációkat teremteni. A világlátvány: a Valóság általunk látott képe. Átjáró a személyes és a kollektív tudat között. Ennél fogva átlépünk is, meg nem is rajta." Ez a szöveg érthetően meglehetősen idegennek bizonyult olvasóink többsége számára. A kritika tárgya elsősorban a "világlátvány" és a "hátborzongató idegenség" gondolatkörök voltak.

Négyen elégedetlenek a világlátvány meghatározásával.
Az otthontalansággal és idegenséggel kapcsolatban többféle kritika is megfogalmazódik, ezek zömmel világnézeti indíttatásúak. A baptista lelkésznő szerint "a jövőkép feltétele nem lehet a hátborzongató idegenség, ugyanis a megelégedett embernek is lehet jövőképe". Az egyik református lelkész szerint "mindig voltak és lesznek próféták, vagyis olyan emberek, akik felül tudnak emelkedni a fenyegetettséget", másikuk szerint az otthontalanság csapdahelyzetéből a keresztlénység kíván menekvési lehetőséget a testvéri szeretet hangsúlyozásával.
Egy biológia tanárnő úgy véli, hogy a szerző egyfelől kizárólag a nyugati ember életérzéséről beszél, másfelől pedig azzal húzza ki a talajt potenciális vitapartnerei lába alól, hogy az elidegenedett állapotban az ember nem képes önmaga helyzetét reálisan szemlélni, harmadrészt pedig úgy gondolja, hogy a jelenvalólétben való elszigetelődés és a szellemi horizont bezárulása meglehetősen pesszimista megállapítás, mely egyfajta determinizmust sugall.
Az ironikus esszét író református lelkész e fejezetet így kommentálja: az alap stabil, abból a szempontból, hogy mi már tudjuk: Szitnalta el fog süllyedni. Nincs veszteni valónk, nyerni pedig csak azt nyerhetjük, amit már úgy is elveszítettünk, tehát egálban vagyunk."

4.2. A "barbárság-vízió"

A tanulmány A barbár "tudástársadalom" negatív vízió valamint A barbárság hosszú története Közép-Európában című fejezetei jóval kevésbé elvontak, mint a bevezető fejezetek, könnyebben involválódhat az olvasó, könnyebben azonosulhat vagy vitázhat a mondottakkal. A szerző szerint "Az ezredforduló egyik uralkodó tekintete és világlátványa a gyorsuló pusztulás, avagy a tökéletesedő romlás. A huszadik század hangadói a posztmodern egyént izolálták úgy, hogy az izoláló világot is felszámolták körülötte. Az isten meghalt, mondták, a nemzet meghalt, folytatták, a közösség meghalt, hirdették. Az ember által teremtett művilág, a gazdaság és a politika világai izolálnak, mert ezek nem közösség, nem empatikus-ösztönző, hanem diktatúra, avagy erőszakos rendvilág természetű. A posztmodernitásban a személy személytelenné vált, meghalt a közösség, majd az egyén tudata. Ezt a műembert az információs-komunikációs kor virtuális álvilágába küldik, ahol fájdalom sincs, gondolat sincs, a nyelv is fölösleges." Ehhez képest "Közép-Európa régóta avval jellemezhető, hogy egyrészt egyetlen világmodell sem érvényesült a maga teljességében és győzedelmességében, másrészt a félglobális és kontinentális világmodellek folyamatosan egymásba és egymásra csúsztak. Közép-Európa az uralkodó világállapotból teljesen vagy részben kimaradt kontinensdarabja volt, miközben ráadásul rajta futott és fut keresztül a civilizációs és kulturális határ, amely elválasztja egymástól a bizánci és római kereszténységet, vagy tágabban az európai és ázsiai kultúrákat. A mi világunk tehát folyamatos lemaradás és folyamatos lemaradás-tudat volt, ami kifejezetten jót tett és tesz ma is a világlátvány megfogalmazásoknak." Ezután következik az a megállapítás, mellyel a szerző elveszítheti visszanyert rokonszenvét: "A földi civilizáció alapvetően a barbárság és posztbarbárság története, amelyet csak időszakokként szakították meg az antibarbárság pillanatai." Ami viszont hazánkat illeti, Varga Csaba sajátos, bizonyos tekintetben privilegizált helyzetünket hangsúlyozza: "Magyarországon tehát így egyszerre lehet látni az alany (az egyén) halálát és nemhalálát, párhuzamosan kimutatható a közösségek pusztulása és a helyi kisközösségi csodák növekvő száma. A posztbarbár ökölvívások egymással harcoló táborai és hangadói így időnként egyaránt elavult fogalomkészlettel, régen megcáfolt érvkészlettel hadakoznak. Sajnálatos az, hogy a hazai szellemi életet gyakran ezek a véleményformáló csoportok uralják. Magyarországon mi sem hiányzik jobban, mint a szellemi-filozófiai paradigmaváltás."

A többséget jelentő, a szöveggel szemben kialakult negatív vagy legalább is kritikus, fenntartásos beállítódással jellemezhető olvasók nagyobb részének olvasói stratégiája nem változott, amit ezúttal többségben lévő kritikus olvasói viselkedés jelez, melyek aránya kétszerte nagyobb a szöveggel egyetértő és azt továbbgondoló reflexióknak.

4. 2.1. A szöveggel egyetértők közül négyen

valósnak látják a sötét tónusú látleletet. Még az egész tanulmányra ironikusan (sőt időnként vitriolos iróniával) reflektáló lelkész is hangot vált egy pillanatra, amikor elismeri, hogy "ez nem negatív vízió, hanem a valóság: az ön-tudattalan lét formája".
Mások tapasztalataikkal erősítik meg az "elkorcsosulást". Van (az egyik református lelkész), aki az ellentétes folyamatot is láttatja: "A kereszténység a bibliai-missziói program keretében integráló tevékenységet (helyesebben szolgálatot) végez."
Néhányan a Közép-Európa-diagnózis helyességét igazolják, és van, aki (egy református lelkésznő) nem vitatja a diagnózis igazságát, de megragadja az alkalmat, hogy közép-európai identitását hangoztassa. "Bármennyire is kimaradt kontinensdarab, a föld sója akkor is Közép-Európa.

4.2.2. A szövegrészt kritikusan fogadó kétszerte nagyobb (10 főnyi) kritikus csoportból

legtöbben azt kifogásolják, hogy a szerző¹⁴ csupán szélsőségesen pesszimista és optimista alternatívákkal jellemzi a helyzetet. Van, aki ezt az eljárást nem tartja eléggé tudományosnak, hanem inkább negatív utópiának, valamiféle orwelli látomásnak.
Többen tiltakoznak az ellen, hogy az elmúlt korokat sommásan barbárnak lehessen ítélni. Van, akit nagyon zavar, hogy elmarad a terápia-javaslat, más valakit pedig (mindketten református lelkészek) zavarják a második "barbárság"-fejezet "túl gyors aktuálpolitikai, aktuáltársadalmi lezárása".
A "durva-barbárság" kifejezés is kiváltja a kritikát.
A harsányan sötét tónusú prófétikus látleletre ironikus válasz is születik. "Tudóskáim, nem kellene úgy fellármázni a világot vénségünkre, imádkozni halkabban, csendesebben is lehet."

4.3. Új paradigma

Az új értelmezési keretet, paradigmát felvázoló - ismét meglehetősen elvont - három fejezetben¹⁵Varga Csaba azzal indítja ezt az eszmefuttatást, hogy "az ezredforduló tudása új rendbe/káoszba szervezi a földi civilizációt és kultúrát. Tudássokk és tudásünnep korszaka". Ezt megelőzően "a 19-20. század a megváltó utópiának hirdetett hamis és megvalósíthatatlan ideológiautópiák korszaka." Ugyanakkor Varga Csaba felvillantja a reményt: "a jobb világ egyébként évezredek óta itt van, a különböző korok legfeljebb nem látták, vagy mi sem látjuk." Az új jövőképpel együtt új múltkép is születik, mialatt a jelenkép és ezen a téridő felfogás is átalakul, magyarázza az új paradigma kidolgozója, s - újabb támadási felületet képezve - hozzáteszi, hogy "a történelmi folyamatnak így már nincs eleje, hátrafelé is a végtelenbe fut, nincs megjelölhető vége. Az paradigma egy szuperparadigma, mely "a jelenlegi és készülőben lévő paradigmák egyesülése és új típusú integrációja (…), s az új paradigmák tengerében az egyik új paradigma az információs társadalom és a tudástársadalom elmélete, ahol is a tudás "az Egészről (a Valóságról és remélhetőleg nemcsak a Világról) szóló vízió. (…) "A valóságból nem szorítható ki sem az objektív létezés, sem a szubjektív létezés, sem a történelmi, sem a történelemfeletti dimenzió, sem az anyagi valóság, sem az isteni valóság. A valóság nem csak az ontológiai, hanem a metafizikai létforma is, avagy egyszerre tényleges-történeti és metafizikai létezés. (…) A valóság alaptermészete a vannincs: a közvetlen módon megismerhető külső valóság¹⁶ és a csak közvetetten megismerhető, belső valóság. (…)1. isteni valóság (pléroma), 2. kozmikus valóság, 3. földi (anyagi) valóság, 4. emberi valóság, 5. tudati valóság.

(…) A valóság új képe új valóságot jelent."

Viszonylag kevesen (12 fő) tudnak és/vagy akarnak ezekhez a fejezetekhez kapcsolódni, s a döntő többség - most már érthetően - kritikusan.

4.3.1. A mindössze három egyetértő reflexió közül az egyik (egy baptista lelkészé) megpróbálja megérteni és alkalmazni a valóság "vannincs" jellegét: "A van és nincs jelleg elbizonytalanítja az embert. Feladatunk a vannincs és a nincsvan művelése és őrzése (1. Móz 2.15)". Ezúttal is egyetértését nyugtázza - ismét visszafogottabb iróniával - a grimaszokat vágó lelkész: "Ez az igazi valóság arc, Janus arcú van-nincs. Egy művelődésszervező tudássok tapasztalatát osztja meg, imígyen: "ezt a tudássokkot élem én meg e mű elemzése során".

4.3.2. Kritikus reflexiók

Az értelmezésben a legnagyobb nehézséget a valóság-nemvalóság okozza, s egyben ez indukálja a legtöbb - eléggé eltérő világnézeti irányultságú - olykor szakszerűségre törekvő, még a kavtumelmélettel is operáló - kritikát is: "A kettő között áthidalhatatlan szakadék", "Számomra így nehezen elképzelhető a nemvalóság, mert ha a például a kvantumelmélet elemi részecskéi egyszerre létezne a tudattól függetlenül és a tudati valóságban, akkor azt hogyan állíthatjuk, hogy ott is van, amiről nem tudunk?", "Úgy tűnik, tagadja a valóság mint objektív szubsztancia létét", "Nem látom a szoros összefüggést a kvantumelmélet és a valóság vannincs jellege között, a vannincs ugyanis a lét/nemlét páros kifejezése, míg a kvantumelmélet nem, erről szól. Nem egymásnak ellentétjeit állította szembe Heisenberg, hanem a mérhető mennyiségek kiszámíthatatlan ingadozásaiból adódó értékek meghatározásához rendezte párokba az észlelhető mennyiségeket."
Többen (valamennyien lelkészek) nem érzik indokoltnak és átgondoltnak a "tudástársadalom" kifejezést. Mások úgy vélik nem indokolt a tudás túlhangsúlyozása, s megkérdik, hogy "Szüksége van-e az emberiségnek tudásünnepre? Javul-e ettől az emberek rossz sorsa, életkörülményeik? Mire lehet felhasználni a mértéktelen tudástöbbletet, ha úgy is probléma a túlképzettség? Képes–e az ember mint biológiai lény ezt a fejlődésrobbanást követve megfelelni, gondolok az információval túlterhelt, de a napi feladatokban élhetetlen, infarktusveszélyeztetett, zaklatott lelkű gyerekek, széthulló családokra". És ugyanez ironikusan: "Ébresztő, hazaérkeztünk. Izsáknak asszony kell. Ki a megfelelő? Aki inni ad nekem. A tudós megfáradtan várakozik a kút mellett, a terv kész, az alkotó, pihen, és íme Rebeka jő, és minden partnernek megfelel." Ezek a reflexiók a magabiztos elmélettel a gyakorlatot és a gyakorlati etikát állítják szembe. Van (a baptista lelkész) aki, sokkal egyértelműbben fogalmaz: "Az erkölcsi háttér szükségessége megkérdőjelezhetetlen a tudás-sokk feldolgozásában is".
Többeknek gondot okoz a három fejezet idő- és történelemfelfogása, ám ők inkább hétköznapi logikával okoskodnak, mint filozófia érvekkel: "Ha a történelmi folyamatnak nincs eleje és vége, akkor közepe sincs"., "Tagadja a tudomány mai állását, mely szerint volt kezdet és lesz vég." Néhány ezt a jövőelméletet nem tudományos, hanem utópisztikus megalapozottságúnak tartják: "A 21. századról, mint utópiák utáni korról beszél, s eközben saját elméletét is egy utópiaalapú jövőelméletbe ágyazandónak szánja", "Ez az információs társadalom elméletének utópiaalapú jövendőbe ágyazása". d) Néhányan komolyan kétkednek az egységesülésben is: "Az Egész a Valóság és a tudás a valóságról szól. De nem értem, miért következik ebből az egységesülő földi civilizáció?", "Vajon egységesülésnek nevezhető-e az az állapot, amikor egyre többet tudunk saját emberi különbözőségeinkről?"

4.4. Globalizáció és lokalizáció

A következő két fejezet - legalább is a címek alapján¹⁷ - ismerős, mondhatni sláger-témát ígér. Az ígéret az olvasók jelentős hányada számára csak részben teljesült, mert a tanulmány a kézzelfogható valóságként is megélt jelenséget eléggé elvontak tárgyalja annak ellenére, hogy Varga Csaba víziója az egységtársadalomról, a kvalitatív globalizációról és a globlokál világról végül nagyobb nehézségek nélkül kiolvasható a szövegből, melyből megtudhatjuk, hogy "a stratégiai létmód: az Egység Kora, avagy az egységtársadalom, ami leghamarább a 21. század második felétől tervezhető. Az egység nem az egyformaság, hanem a különbözőségek együttműködése, a szétszakítottságok enyhítése és orvoslása, a differenciálódás folytatódása és az egyediségek párbeszéde, sőt az Egység kora az egység(ek) intézményesülése is." A kvalitatív, a pozitív globalizáció - amelyben benne foglaltatik a lokális világok autonómiája - ebbe az irányba mutat. "Az információs kori szupraparadigma konkrét neve a globlokál világ: a globalizáció és lokalizáció szerves egységesítése. A lokális világ szerkezete négy elemből áll: a régió és a megye, a kistérség és végül a kéznéllévő világ, mely a szerző szerint "a valóság forró dimenziója (…) Itt dől el, hogy mikor és milyen mértékben beszélhetünk vagy nem beszélhetünk kvalitatív lokalitásról. Az információs társadalom paradigmának csak akkor van tényleges társadalmi-emberi haszna, ha a paradigma megvalósulása jelentős minőségi eredményeket hoz a kéznéllévő világban." A legutóbbi mondat - ha áttételesen és haloványan is - az egész tanulmányból eléggé feltűnően hiányzó etikai dimenzióra utal.

4.4.1. A pozitív reagálások aránya valamivel nagyobb volt, mint az előző, elméletibb fejezetek esetében. Hatan nyomatékkal hangsúlyozták, hogy ezeket jobban értették, érdekesebbek voltak, s egyet is értettek a leírtakkal, egy valaki pedig még jó példákat is hoz a lokalizációra.¹⁸

4.1.2. A kritika

legtöbb esetben a két fejezet legfőbb mondandójához kapcsolódik. Vannak (többségükben pedagógusnők), akik gondolatmenet egészével polemizálnak: "Kérdés, hogy a valóság stratégiai létmódja nem valami "szép, új világhoz" vezet- el. Jó-e nekünk, ha egységes a világ?", "Mindenki boldogabb lesz attól, hogy civilizált lett, vagy lesz? Nincs pontosan megfogalmazva, hogy a hatásnövekedés milyen folyamatokra vonatkozik. A totális globalizáltságtól még nagyon messze vagyunk, mint ahogyan Isten országától is, ahová a kereszténység tart.", "A globlokál jövőkép nekem semmit sem mond. Kérdezem: hozzákapcsol-e engem a másik emberhez az információrobbanás.", "Kinek jó ez az új világ? Megváltozik-e az erkölcs?", "Családok, csoportok sajátos kohéziós eszközrendszere nélkül a globalizáció katasztrofális következményekkel járna." Ezekben az értelmezésekben kétségkívül több a moralizálás és a hitbuzgalom, mint a racionális és tudományos érvelés.
Ennél szakszerűbbek próbálnak lenni azok a kritikák, amelyek arra hívják föl a figyelmet, hogy a globalizáció nem merőben új: "Míg a múltban szinte spontán alakultak ki a globalizációra jellemző helyzetek, állapotok, addig ma erre komoly erőket (anyagit, szellemit) fordítanak.", " A korábbi világok is egységesítettek volta a gazdaság szempontjából. Nem csak a globalizáció, hanem a kereszténység is tagadta a kultúrák közti különbözőséget.", "Mi mást csinált Nagy Sándor, Hitler vagy Mátyás király, mikor saját határaikat feszegetve kultúrákat, népeket igáztak le, hogy saját isteneiket, meggyőződéseiket terjesztve, hatalomvágyukat kiélve igyekeztek megváltoztatni a világ általuk átlátható részét?"
Az iróniával közelítő értelmező pedig arra figyelmeztet, hogy "A lokális kozmosz egyelőre csak a süllyedő világok hullámain ringó pilléreken áll".

4.5. Új téridő-szemlélet

Az új világlátványban feltáruló tér- és idő-szerkezettel foglalkozó fejezetek¹⁹szerint a globális összvilág, sőt a naprendszer, Tejút-galaxis és a világegyetem felett is vannak terek: a kvantumtér, és/vagy az isteni valóság. Az idő új szemléletét pedig legjobban a kvantum téridő/időtér-szerkezet fémjelzi, s a "a téridőhálózatok tipikus káosz-téridő rendszerek, viszonyok lesznek, amelyek különös energiatereket, időtereket és mozgástereket eredményeznek". Nincs mit csodálni azon, hogy erre a két fejezetre mindössze négy - három kritikus és egy ironikus - reflexió érkezett. "Miért lenne a térszerkezet a világszerkezet legfontosabb jellemzője? Miért magasabb rendű a tér az időnél vagy a szellemi, akár a lelkületi szerkezetnél?", kérdezi egy református lelkész, majd megjegyzi, hogy "a térszerkezet specialitásainak hosszú fejtegetése semmi újat nem hoz, és a kvantumtéridő-szerkezet koráról csak ködös képeket kapunk. Van, aki - az "instabilitások világához" kapcsolódva - inkább érzelmileg viszonyul: "Az, hogy a távoli jövő a kvantumtéridő-szerkezet felé mutat, mely a stabil instabilitások világa, nem hangzik valami biztatóan." Elsőre merő froclizásnak tűnik, másodikra azonban nem teljesen l’art pour l’art-nak az ide kapcsolódó irónia: "Ezekben a térszerkezetekben a legkisebb halak is fennakadnak, de a cápák könnyedén átszakítják őket, ahol és amikor akarják."

4.6. Új tudások

A következő²⁰ fejezetben a tudás és a tudat viszonyáról, valamint - bevallottan Mannheim nyomán - a formafeletti, formázott és formaalatti (avagy tudásalatti vagy hallgatólagos tudásra), valamint az uralkodó és az alávetett tudásokról esik szó, továbbá arról, hogy "az utolsó évtizedekben a magastudásból soha nem látott mértékben került le tudás a tömegtudásba". A tudás Vargha Csaba szerint "átfogó vízió az Egészről, másképpen pedig a tudat aktuális, mozgósítható, nyelv által kifejezett formája/tartalma". Ez sem könnyen érthető és értelmezhető fejezet, de nem annyira nehéz, hogy csupán hárman reagáljanak rá, mindannyian kritikusan.

a) Egy nyelvtanár úgy véli, hogy a szerző "kissé elnagyolta ezt a kérdést, és csak néhány fogalom megalkotásával státuszokat osztott ki a különböző tudásformáknak anélkül, hogy magyarázatokat keresett volna. (…) A tudástársadalom csak a fejlettebb világrészekre vonatkozhat. Nem csak mi élünk a földön, akik tudásunkból hasznot húzunk, s kizsákmányoljuk a többi országot. Sehol a világon nem hallunk olyan történetekről, hogy tanítani akarnánk az elmaradott országok népeit, mi mindig csak »segíteni« akarunk egy-egy koncerttel vagy néhány zsák gabonával. A világon mindenütt egy vékony réteg dönti el, ki élhet vagy halhat. Az embernek még sokat kell fejlődnie erkölcsileg, hogy úgy használja tudását, ahogyan azt Isten akarná. Az emberek nem lettek okosabbak ettől a tudástól, hiszen ugyanolyan önző, buta emberként gondolkodunk".

b) Egy református lelkésznő pedig ezt a "prédikációt" fűzi hozzá a fejezethez: " Új isten támad a mammon helyébe, a tudás. Nem a régi kígyó gőgje szólal meg, amikor ezt kínálja Évának: "olyanok lesztek, mint az isten: jónak és rossznak tudói"? (1.Móz. 3-5.) "Lassan ott tartunk, hogy mindent másként látunk", olvasom, de az ősi emberi lét alaptudása (Én-Te-Isten) szerencsére nem változott."

4.7. Új társadalom

Ebben a fejezetben²¹ a szociológiai tanulmányokból jól ismert fordulatok²² mellett ilyen - befogadóink olvasói horizontjában nem igen szereplő - megfogalmazások olvashatók: "A társadalomba született, oda lökött-vetett egyén számára a társadalom a fizikai jelenségnél durvábban-agresszívebben létező labirintus, korlátrendszer, káoszhálózat. Ez a társadalom csak a káoszelmélet alapján értelmezhető hihetetlenül bonyolult káoszrendszerként, amely egyfelől az egyéntől teljesen függetlenné vált, másrészt csak az egyénből személyiséggé és önálló tudattá váló ember képes változtatni rajta. Ez ismét egy rendszerezett rendszertelenség, amely rendszertelen rendszer." Ezek után érthető, hogy ezt a fejezetet mindössze hárman tudták-akarták kommentálni, Vagy racionális érveléssel ("Hogyan kapcsolódik logikailag a tudástársadalomhoz az, hogy a társadalom káoszrendszerhez hasonlít"), vagy iróniával ("Amire nincs szavunk, az nincs, de ebből nem következik feltétlenül, hogy amire van, az van vagy lesz. Az agytorna azonban javunkra válhat.")

4.8. Tudástársadalom

A tanulmány öt fejezete²³foglalkozik - különböző altémák keretében - a tudástársadalommal. Ez a rész jóval könnyebben olvasható második diplomájukat szerző olvasóinknak, mint az előbbiek, ugyanis ez a téma egyfelől közelebb esik a köznapi tudáshoz, másfelől ezekben a fejezetekben erőteljesebb a társadalomtudományi, mint a filozófiai megközelítés, és így olvasóink legújabb tanulmányaik során elsajátított szociológiai ismereteivel is kibővült olvasói horizontjához. Ezekben a fejezetekben olvasható, hogy "a társadalom a tudás által létrehozott virtuális együttműködési rendszer, a tudás pedig mindig társadalmilag kötött összefüggés-vízió, társadalmilag szabályozott és motivált reflexiórendszer. Az elmúlt kétezer év a kevés tudás és a kevés társadalom korszaka. Az információs társadalom még technológia-, a tudástársadalom már tudásközpontú. Nemcsak információgazdag elitrétegek, hanem tudásgazdag elit és középrétegek is létrejönnek. (…) A hagyomány a múltban felhalmozott átfogó tudások együttese az Egészről. Csak a tudástársadalom lehet hagyományalapú. (…) A szupertechnológiai paradigma nem egyéb, mint egyrészt a tudományos-technológiai fejlődésnek mindig új, minőségileg magasabb szakasza, másrészt a tudásközpontú gazdaság a globális világban élenjáró és domináns ágazattá válása. (…) Az intelligens technológia teremti meg az intelligens világ feltételeit. (…) Az elektronizált társadalomgazdaságban a munka már elsősorban tudásmunka, ahol a gazdaság magához integrálta a nemgazdaságot (oktatást, egészségügyet, társadalmat, stb.) és ahol a tudás szintén "bekebelezte" a gazdaságot és a nemgazdaságot is. (…) A tudástársadalom-gazdaság a felnőttkori folyamatos tudásbővítést hagyományos munkavégzésnek kell tekintse, és ezért minden felnőtt korú állampolgárt (az első felsőfokú diploma elvégzése utántól az életkor végéig) havonta folyósított alapjövedelemmel, életdíjjal lássa el." Mindennek feltétele és következménye is, hogy "a társadalomtól elszakadt állam találjon vissza a társadalomhoz, de a társadalom minden tagjához már csak az információs-kommunikációs eszközökkel juthat el".

Ha csak ezt az öt fejezet lett volna a befogadás tárgya, akkor minden bizonnyal más előjelű és jellegű lett volna a fogadtatás. A szöveggel kapcsolatos, az előzmények által kialakított és megerősített beállítódás, vagyis az olvasási stratégia ismeretében is meglepően alacsony (3fő) az egyetértő és az elfogadottat továbbgondoló olvasat.

4.8.1. Rokonszenvet és egyetértés leginkább a hagyomány kérdésének kezelése váltott ki.

Valaki egyetért azzal, hogy "az emberi jövőbe vezető legrövidebb út a hagyomány". (V. Mariann)
Másikuk jó gondolatnak tartják, hogy a tudásnak az egész életre való kiterjesztése maga után vonja majd az élet minőségének fokozatos emelkedését.
Harmadikuk azt gondolja, hogy "A szupertechnológia terjedése kényszerpályára terelte e fejlődést, de egyben inspiratíve visszahatott a civil társadalomra is. A továbbfejlődés így részben determinált, részben teljesen esetleges".

4.8.2. A szövegrész kritikusai jóval többen vannak (12 fő).

Akad, aki kiáltványszerűen elnagyoltnak és nem túl eredetinek tartja ezt a részt.
A tudás és a társadalom összekapcsolásával sem elégedett mindenki "Homályban marad, hogy: mit is jelent a tudás? Mit tudás? Kinek a tudása? Mennyire alkalmazható tudás?", A ló és a darázs fogalmának meghatározásából eljuthatunk-e a lódarázs megértéséig?" kérdezik. "Nem a tudás, hanem a tudásra való képesség, ami igazán emberi és fontos. A kérdés sokkal inkább az, honnan van ez a képesség", jegyzi meg másikuk.
Többen az egész elképzelést ige csak utópisztikusnak tartják. Vagy azért, mert az ember még hosszú ideig nem képes levetkezni barbárságát, vagy azért, mert más területeken nem tud felzárkózni a technika fejlettségéhez. Többen nem tartják megvalósíthatónak, hogy "a tudást fizesse meg az állam, akár teljesítmény nélkül is", de még inkább zavar többeket, hogy "a világszerte nagy mérvű éhezés és nyomor mellett a szükségletpiramisnak csupán a csúcsa a tudásszomj csillapítása. De ha a fejlett országok fel is karolják a szegény országokat, akkor sem lehet senkit se kényszeríteni semmilyen érték elfogadására". Valaki megjegyzi, hogy a Kalahári sivatagban nem a számítógéptől lesz boldogabb az ember, hanem egy primitívebb, de számára is üzemelő kúttól". Mások úgy látják, hogy előbb el kell jutni egy olyan szintre, ahol rendezni tudják háború és erőszak nélkül problémáikat." "Nálunk még tömegtudás van. Az agytömés folytatódik. Az új tudás még mindig nagyrészt az iskola falain kívül terjed", figyelmeztet egy tanár.
Egyesek a demokrácia-elképzeléssel is vitatkoznak: "Attól félek, ebben a fajta demokráciában még kevésbé érvényesülne a személyes felelősség", "Miért csak a demokrácia jön szóba? Egy ideális tudástársadalomban nem lehetne jobb megoldást találni?", "Ha új módon hierarchikus hálózata jön létre a tudástársadalomnak, akkor miért kritika tárgya a letűnt korok társadalmi, hiszen ugyanaz történik, csak a módszerek és eszközök finomodtak."
Többen kételkednek abban, hogy az ember képes-e erkölcsileg megfelelőképpen használni a megnövekvő tudást:: "A tudás szétosztása a tömegeket főiskolai szintre juttatja. Ettől lenne kvalitatív a század?", "Az információs társadalom eljövetelét rémálomként, szorongásvízióként értékelem, ugyanis igen kicsi az a réteg, akik úgy képesek hasznosítania tudást, ahogyan rendeltetett.", "Tudjuk-e kezelni az újfajta tudást? Nem állunk készen egy mindent átfogó megújulásra. Ezért szükséges az Istenbe vetett hit és az emberi józanság segítségül hívása, vagy bármi más, ami gátat vethet a rossz irányba forduló folyamatnak."

4.9. Istentan a tudáskorban

Ebben a fejezetben azt olvashatjuk, hogy "a totális és görbülő téridő-világszerkezet csúcsán és közepén három lépcsőfok képzelhető el: kozmikus valóság, kvantum valóság, isteni valóság.(…) Ha egységes kvantum és isteni tartományt képzelünk el, mint valamilyen fény, energia, nem anyagi, alapvetően szellemi-tudati központot/nemközpontot, akkor a tiszta fény, avagy az abszolútum világa nem metszhető el a kvantumtértől. (…) Elfogadjuk az abszolút valóságot, mint a legvégső alapját mindannak, ami létezik, sőt nemlétezik. (…) Az ember valósága és az isteni valóság között akkor sincs elválasztottság, ha alapvető létükben különböznek, mert az egyén személyes feladata éppen az, hogy a személytelen abszolútummal azonosuljon. (…) Az ember lényege éppen az, hogy egyrészt személyes lény és másrészt része a személytelen isteni valóságnak. Mindebből az következik, hogy elválasztottság helyett egyazonosság van és a személyes-személytelen részek közötti viszony bensőséges, egymásra utalt, eleve létező, de nem okvetlenül belsővé vált. A feladat tehát nem egyéb, mint a természetes személyes-személytelen együttes létezés személyes átélése, belsővé tétele."

Feltételezhető volt, hogy ezt az egész fejezetet a nem vallásos olvasók közömbösen vagy ellenérzéssel fogadják, a vallásos olvasók pedig magukénak érzik. Ugyanakkor az is elképzelhető volt, hogy a nem kisfejezetten vallásos, de a transzcendencia iránt nyitott olvasók érzik magukhoz közelebb, mint a hagyományosan vallásos olvasók (köztük a fél tucatnyi lelkész), aki számára idegen nem csak a "kvantum valóság" és az "isteni valóság" kifejezések, hanem az azok egysége is. A létezés személyes átélése - a személyes Isten említése nélkül - a keresztény ember számára meglehetősen panteisztikus (vagy éppen Ne Age) színezetű elképzelés.

Az istentan-fejezetre csak az olvasók harmada reflektált, hárman egyetértően, nyolcan kritikusan.

4.9.1. A szövegrésszel egyetértő és/vagy azt továbbgondoló olvasatok közül

az egyik inkább lélektani: "Az új istentanhoz köthető talán az az utalás, melyet nem régen Bagdy Emőkétől hallottam, miszerint a hagyományos intelligencia és az érzelmi intelligencia mellett megjelent a spirituális intelligencia."
A másik olvasat (egy református lelkészé) teológiai-filozófiai: "Egyetértek azzal, hogy Isten valósága nem "földönkívüli", hanem a világot átitató."
A harmadik olvasat (egy tanárnőé) inkább vallási: "A világ rendkívül materialista lett. Szerencsére a szerző is azt az álláspontot képviseli, hogy a plérómáról szóló több ezer éves tudás a mai ember számára sem érdektelen. A fejezet végkicsengése örömteli: az ember visszatalál Istenhez."

4.9.2. A kritikus olvasatok közül a legtöbb - mindegyike református lelkésztől származik - teológiai,

az ember-Isten kapcsolathoz fűzött reflexió: "Szófacsaró játéknak tekintem Isten és ember személyes kapcsolatáról írottakat, mert aki hisz, annak nem kérdés Isten személyes volta. Az emberi és isteni közötti szakadékot az ember sosem fogja áthidalni tudással, Az égig érő lajtorja felülről adatik, ajándékképpen.", "Keresztyén szemmel nézve Isten léte nem így közelíthető meg. A hívő ember nem a szemmel látható Istent keresi. Hitével, hite által kíván azonosulni Istennel. Lelki szeme által keresi, és talál rá Istenre. Illetve, lehet, hogy maga Isten talál rá.", "Istent hol közelebb, hol távolabb érezzük, tudjuk, űzzük, szeretjük magunktól, de "benne élünk, mozgunk és vagyunk" (Augustinus.) Annyira, hogy észre sem vesszük.", "Isten létet a jó iránti nyitottsága miatt tételezi fel az ember."
többen a téridő szerkezet felsőbb dimenzióival kapcsolatban fejtik ki kritikájukat. "Nem világos, hogy létezik-e akkor világ alatti vagy nem feltétlen valóság is?", "Mire alapozza a téridő-szerkezet csúcsát és közepét a szerző?", " Nagyon bátor kijelentés a kvantumvalóságot végső rendnek nevezni."
Akad persze merőben racionális kritika is: "Szinte valósággá vált Comte látomása, melyben a vallás helyét a tudomány foglalja el. A tudomány mindenhatóságába vetett hit mindennapossá vált, és sok esetben szinte vallásos érzület lengi körül. Talán ez hatja át Varga Csabát is, mikor rendszerezni véli a totális téridő-szerkezetet, és az annak csúcsán lévő hierarchiát."²⁴

4.10. Az ember

Ez a két fejezet²⁵ nem sokkal könnyebben olvasható, mint az előbbi, ugyanakkor világnézetileg talán nem jelent olyan erős kihívást. Varga Csaba szerint - és ezzel nem olyan nehéz egyetérteni - Isten mellett legkevésbé talán a tudatot értjük, csakhogy azt is hozzáteszi, hogy "éppen az euroatlanti kultúra az, amely még a legkevésbé értés szintjén sincs". Nem igen volt várható, hogy ezzel a több szemeszterben pszichológiát és filozófiai antropológiát hallgató olvasók többsége egyet fog érteni. "A téridőben létező tudatnak - mint a valóságnak is – szintén mindig van minimum két dimenziója. Az egyik a tudat van jellege, a közvetlen módon megismerhető tudati valóság, ami majdnem mindig köthető az agy tevékenységéhez, míg a másik a tudat nincs jellege, ami gyakran közvetetten sem megismerhető, belső valóság. A tudat és az agy ugyan szervesen összekapcsolódik, ám a tudat képes elhagyni a testet, sőt a test halála után a tudat – sok jel szerint – tovább él.", magyarázza Varga Csaba, és idáig még a "vannincsektől" idegenkedő olvasók is követni tudhatják, és még el is fogadhatják. Innentől kezdve azonban újból elveszíthetik a szálat: "A tudat új képe új valóságot jelent, de az új valóság egyúttal a tudat új képét mutatja. A minduntalan ugyanolyan valóság és ennek a valóságnak az aktuális víziója egyaránt lehet tudati valóság, miközben a minduntalan ugyanolyan valóság felfogható a tudattól független valóságként is, sőt a tudati valóság is definiálható a személyes tudattól független létezőként." Varga Csaba készülő embertana szerint "az egyén jobbára a pszichológia és a szociológia, a személyiség sokszor a tudat/tudáselmélet és az erkölcs, az ember inkább a filozófia és a vallás fogalma." Ez az antropológiai konstrukció a következő elemekből épül össze: 1. Az emberkörüli világ: a) isteni valóság, avagy pléroma; b) kollektív tudatmező és a társadalmi tudattalan; c) a társadalmi mező, avagy a társadalomvalóság; d) identitás mező, a lokalitáson belüli környező és kéznéllévő világ; e) fizikai világ mező (természeti és épített környezet). 2. Az emberen belüli világ: a) személyes fizikai mező; b) életerő mező, energia mező (asztrál test, finom anyagi test, étertest); c) szellemi mező, személyes és kollektív tudat-tudattalan; d) igazi énmező avagy az isteni én."

4.10.1. Kritikus olvasatok. Ehhez a két fejezethez mindössze csak hárman (!) fűztek - mindannyian kritikus - reflexiót, ők is csak az első fejezethez:

"Kérdés: ki, mi vezérli a tudat két dimenzióját? Hogyan hat a nemanyagi tudat az agyra? Az ezt követő fejtegetést a teremtés ",magyarázataként" is értelmezhetem, de ugyanakkor akár valami alkimista rejtett praktikát is beleolvashatok. A tudat ilyen módon történő előtérbe helyezése antropozofikus hátteret sejttet.", filozofál egyik református lelkész.
A másik olvasat inkább teológiai: "Valóban új ez a valóság? Kezdetben nem, volt más, mint az Ige, az isteni valóság, aztán Isten megteremtette a kozmikus valóságot, majd a földit, aztán az emberit, végül az ember isten akarata ellenétre megszerezte a tudatni valóságot. Lehet, hogy az új világ a régi?".
A harmadik logikai érvelés: "Arra, hogy a tudat mindig ugyanaz marad a végtelen és konkrét téridőben egyaránt, bizonyítható választ adni nem lehet, márpedig így nem juthatunk el a személyes tudás fogalmához sem, hacsak egy jól irányzott kardvágással meg nem oldjuk ezt a gordiuszi csomót, ahogyan ezt Varga Csaba a jelen szellemi hadvezére megteszi."

Eléggé meghökkentő - ám végül is megérthető - , hogy a másoddiplomás etika, ember- és társadalomismeret szakos hallgatók közül senki sem tudott vagy akart az Új hipotézisek az emberről című fejezethez reflexiót fűzni. Egyik lehetséges ok az elehet, hogy a Veszprémi Egyetem Antropológia és Tanszékének (és munkatársainak²⁶) embertana és Varga Csaba embertana egymást át nem fedő (vagy csak alig-alig átfedő) halmazt alkotnak.

8.11. A változások iránya és a végkifejlet

A két zárófejezet²⁷ közül az első a változás elméletét ígéri, s négy alternatívát sorol föl: a biológiai és fizika törvényeivel leírható külső változásokat, a belső térre ható külső változások, melyek "beteljesítik a Q kvantumpotenciál »akaratát« is" , a külső-belső rendet meghatározó belső változások, melye kizárják vagy kifejezik a valóság dinamikus fejlődését, és végül a fejlődés hozó kvantumugrások, melyek fő mozgatói a belső változások. Ez a fejezet a következő kijelentéssel végződik: "A tudásember-tudáseszköz-tudásvilág szuperinteraktív tudásviszony megszületése már csak idő (téridő) kérdése."

A legutolsó fejezet - mely nem ígér "napi ajánlatot" - arra a kérdésre próbál válaszolni, hogy mi történhet a jelenben, imígyen: "A 21. század feladata a választói tudás szétosztása és a tényleges választói részvétel megteremtése. (…) Ma csak a tudás mennyiségi szétosztására van esély, mert a tudás kvalitatív megértésének és hasznosításának mérhetetlenül gátja (és gátja lesz) az egyéni és társadalmi tudat állapota, jelenlegi kvalitása. Az információs társadalom hozzáférési és hozzájutási feltételeit a lehető leggyorsabban teremtsük meg. A nemzeti kultúrát az újra-elérhetőség és újra-befogadás miatt digitalizálnunk kell. De meddig jutunk evvel?" A válasz nem hurráoptimista: "Van egy jó hírünk: a globális világban ugyanezt a csúcsleckét előbb-utóbb minden állam megoldja. A feltételteremtésben jól válaszoló Magyarország evvel csak időleges előnyhöz juthat, ha egyáltalán még jut. Megismételjük az előttünk álló három dilemmát: alkalmas-e minden ember a magastudás felfogására és a vele való élésre, maga a magas(abb)tudás alkalmas-e az élet tényleges javítására, a magasabb tudással is nemesített társadalom alkalmas-e a tudás és az életesélyek emelésére? Avagy: a magas(abb) tudást hogyan jutassuk el a társadalmak többségéhez, a magastudás hogyan javítsa meg a földi civilizáció életesélyeit, a tudásalapú gazdaságot és a tudásalapú társadalmat hogyan ötvözzük, a tudással feljavított társadalom hogyan ösztönözze a tudás alkalmazását, a régi-új tudásokat hogyan fogadhatják be az egyéni és kollektív (globális, nemzeti, lokális) tudatok?" Ezeket vagyí ezekhez hasonló kérdéseket tették fel többen olvasóink közül, kritikus kommentárjaik keretében. "Milyen új kezdő lépések lehetnek Magyarországon?" , kérdezi a szerző, é s így válaszol: Nanotechnológiai állami kutató- és fejlesztőintézet Budaörsön, a tudományparkban. Társadalomgazdasági vállalkozások és bankok, valamint az internetes televíziózás központi programjaként tudáscsatornák létesítése. Egyetemek feletti diszciplináris Csúcsegyetem alapítása vagy/és globális tudatkutató és fejlesztő központ létrehozása. Európai tudástársadalom intézet, amit részben már meg is szerveztünk. A Magyar Tudományos (és Művészeti) Akadémia mellett legyen Teológia Akadémia, vagy inkább a három ötvözése egy új típusú Tudásakadémiában. A lokális társadalmat fejlesztő integrált központ elindítása valamelyik régióközpontban. Koncentrált tudás és társadalomfejlesztő régiókísérlet, vagy legalább pilot projektként elektronikus régiótanács működtetése az e-demokrácia jegyében." Ennyi és nem több, állapíthatja meg kissé vagy nagyon csalódottan a programot, megoldást, kifejletet váró olvasó, de már jönnek is a befejező mondatok: "Most megint óránként születnek új javaslatok. Szellemi forgószél/szélfogás előttünk és utánunk. Új elmélet és új gyakolrlat a láthatáron belül. És egyébként komolyan vehetjük a régi szlogent: Isten legyen velünk."

8.11.1. Kevés és csak kritikus reflexió kapcsolódott a zárófejezetekhez. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a szöveg bejezésére és egészére egyszerre reagáltak. Egy másik ok az olvasók által várt megoldás vagy feloldás hiányolása.

Erre utal két megjegyzés is (mindkettő református lelkészé): "Nincs ebben a fejezetben elmélet, csak kérdések. És a végén ismét kiáltványszerű mondatok.", "Ez politikai programbeszédnek tűnik", "A sok elméleti kérdés mellett egyetlen gyakorlati felvetést, ötletet sem hallottunk arról, hogy valóban hogyan juttassuk el a magasabb tudást társadalmunk többségéhez, hogyan javítsuk a földi civilizáció életesélyeit", "Valóban tudati változásra van szükség, de nem úgy tűnik, hogy ez programszerűen, kiáltványszerűen működne".
Van, aki nagyon távoli jövőben számít Varga Csaba víziójának megvalósulására.
Ismét kritika tárgya a tudás gyarapodás mint megoldás: "A tudás birtokosainak kibővítésével is lényegileg ugyanott tart az emberiség, csak mindig más a szerepe és a szereplők neve."
Egye programpontokhoz is fűznek kritikát: "a nemzeti kultúrát hogyan lehet digitalizálni? Virtuálisan járassuk gyermekeinket néptáncra? Esti mesét CD-ről?"
És ez esetben is alkalom nyílik az iróniára: "Legyen a neve Q kvantumpotenciál, mint vezérhullám, csak harmóniában és ne diszharmóniában éljünk vele, mert a káosz kísért."

5. Záró megjegyzések

Varga Csaba szövege abban a tekintetben valóban poszt-posztmodern írás, hogy a különböző tudásformák és az ezekhez kapcsolódó különböző szövegtípusok (természet- és társadalomtudományi, filozófiai, politikai, utópikus, vallási, misztikus) ötvözete, az Új tudomány jegyében fogant írás a káosz mellett a benne (mögötte, fölötte) lévő rendet, rendező elvet, - a teológus-politológus Herwig Büchele ²⁸szavaival - utópiahorizontot is felmutatja. Befogadói²⁹ számára az Új Tudomány merőben új volt, hiszen friss egyetemi tanulmányaikhoz elolvasott szerzők és művek³⁰ közül csak Habermas, Heidegger, és Mannheim szerepel a Varga Csaba által idézett közel hetven szerző között. Tudományos művek befogadásáról nincsenek hazai olvasáskutatási adatok, de azt tudjuk, hogy a sci-fi az az irodalmi műfaj, mely a megformálást tekintve avantgarde-jellegű próza mellett legtávolabb áll - különösen a nők körében - a magyar olvasóktól³¹.

A másik világokba való átlépés - beleértve a jövőt is - mindig nehéz olvasói feladat, s ez még a sci-fi esetében is így van. Ehhez képest szinte meglepően jó eredménynek mondható az a tény, hogy olvasóink többsége megpróbált "lépést tartani" Varga Csaba szövegével, megpróbált világába behatolni, megpróbálta ritmusát, rezgésszámát felvenni. A kisebbség lemondott, s a szöveghez csak lazán kapcsolódó asszociációival - a párbeszédbe elegyedés helyett - inkább csak a magáért mondta. Az új világlátvánnyal párbeszédet folytató olvasók többsége fenntartásokkal, kritikusan fogadta a művet, még azok közül is többen, akik egészében vagy ebben-abban, rokonszenveztek és részben vagy egészben a tanulmánnyal. A párbeszéd természetesen a legtöbb esetben akadozott, hiszen az olvasók világa és nyelve, valamint a mű világa és nyelve jelentős részben nem fedte át egymás, így aztán - nem is igen tehettek mást - az olvasatok az összetett szöveg szociológiai, filozófiai vagy - talán leggyakrabban - vallási-teológiai irányultságú redukció lettek. Ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy az első fejezetek élmény-olvasata alapján sokakba eleve hárító-védekező-kritikus attitűddel jellemezhető olvasási stratégia alakult ki. A kritikák jelentős része etikai jellegű volt, ezek többsége a szöveg ilyen jellegű hiányaira mutattak rá. Ebben, és más tekintetben is a protestáns lelkészek bizonyultak leginkább kritikusnak,³² jó hatásfokkal mozgósították a többiekéhez képest mélyebb és szélesebb teológiai-filozófiai tudásukat. De a filozófiai reflexiókat tekintve a "laikusok" egyik fele is felzárkózott melléjük, így korántsem csak ők voltak azok, akik filozófia, etikai, teológiai és szociológiai érveikkel, rámutatva a szerző szerint "mindenkor ideiglenesnek" nevezett írásmű ideiglenességeire ("repedésére", hiányosságára, következetlenségére) méltó beszélgetőtársai lettek az új világlátványnak.

Jegyzetek

¹ Mely Új elmélet-horizontok című művében (Bp. 2004. Tertia 216 old.) jelent meg.

² Könyve hátoldalán. A képzavarért (karanténba zárt utak) feltehetően a kiadó felelős.

³ Amelynek alcímét ("elmélet és program") - hogy a befogadók maguk jelölhessék meg a műfajt - elhagytam.

⁴ A szerző nevéhez kapcsolt lábjegyzetből.

⁵ 125-126. old. (Az Új elmélet-horizontok című könyvben)

⁶ "De elfogadjuk, ha annak tartanak minket" (126. old.)

⁷ Különböző, főképpen humán szakosok.

⁸ A Bevezetés a lélektudományba és a Lelki jelenségek, lélektani iskolák című kurzusokat.

⁹ Heten az Internet segítségével próbálták betájolni maguk, mások meg kézbe vették a tanulmányt tartalmazó kötetet.

Ők a szerzőt a fülszöveg alapján az Egész filozófusával, az Új Tudomány első hazai szakemberével, újkonzervatív gondolkodóval azonosították, más forrás alapján társadalomkutatónak, szociológusnak és széles látókörű, sok tudományos területet ismerő embernek nevezték. Az egyik református lelkész pedig imígyen próbálta a szerzőt betájolni: "Látnok? Próféta? Előrelátó tudós? Kényszeres újító? Próféta/álpróféta!"

¹⁰ Erre a közös olvasói horizontra a szöveg olvasataiban szereplő szerzők és művek alapján követkztetünk.

¹¹ Nagyobb részt lelkészek, és kizárólag vallásos olvasók említik.

¹² Mivel a Varga-szöveg értelmezése az Embertan IV. kurzuson kapott feladat volt, érthető, hogy egy valaki a kurzus tankönyvére, az által írt Bevezetés az embertanba című könyvre történt. A másik a Varga Csabával közösen írt Reformvár

című utópiára.

¹³ Close reading

¹⁴ És az általa hivatkozott Hortobágyi László.

¹⁵A tudományos elmélet esélyei, A szupraparadigma fogalma, Új valóság, avagy a valóság új hipotézise

¹⁶ Ez képezi a van-t.

¹⁷A globalizáció kvalitatív modellje, A lokalizáció paradigmája.

¹⁸ A Káli medencének, valamint Kapolcsnak és környékének példaszerű "menedzselését".

¹⁹ A világszerkezet, avagy térszerkezet újdonsága, Intelligens téridő elmélet.

²⁰ Az Új tudások a tudás új szerepéhez címet viselő.

²¹ Mely az "Új társadalom, avagy a társadalom új szubsztanciája" címet viseli.

²² "A társadalom nem egyéb, mint a nyelv megszületése, megőrzése, továbbadása.", "A társadalom téridő kötött, gazdaságkötött, hatalomkötött, tudáskötött, kultúrakötött, nyelvkötött, valláskötött, személykötött."

²³ Információ és/vagy tudástársadalom, A hagyományalapú tudástársadalom, Szupertechnológiai (vagy szupratechnológiai) paradigma, Új gazdaságelmélet – tudástársadalom-gazdaságtan, Új gazdaságelmélet – tudástársadalom-gazdaságtan.

²⁴ Ez esetben inkább arról van szó, hogy a tudományost elnyomja a vallásos érzület, vagy még inkább a kettő sajátos szövevényét észleljük.

²⁵ A két fejezet címei: A tudat, mint titok és akadály, és mint a legfontosabb lehetősé, Új hipotézisek az emberről.

²⁶ Gáspár Csaba László, Géczi János, Hárs György Péter, Huszár Ágnes, Kamarás István, Kolozsi Ádám, Makai Péter, Szoboszlai-Kiss Katalin

²⁷ A változás elmélete, Reflexiók az új tárgyról – napi ajánlatok helyett

²⁸ Keresztény hit és politikai ész. Bp. - Luzern. 1991. Egyházfórum.83-100. old.

²⁹ - akik ez esetben zömmel főiskolai és humán jellegű első diplomával rendelkező, és a második diplomájukat megszerzése céljából a Veszprémi Egyetem Etika, ember- és társadalomismeret szakára beiratkozó, s ott már 4-5 szemesztert elvégző 30-50 éves, egyharmad részt férfi, kétharmad részt nő -levelező hallgatók.

³⁰ (Allport, Aquinói Szent Tamás, Arisztotelész, Anzenbacher, Augustinus, Bibó, Durkheim, Erikson, Elias, Foucault, Freud, Gehlen, Giddens, Habermas, Heidegger, Husserl, Mannheim, McIntyre, Nyíri Tamás, Pannenberg, Pauler Ákos, Platón, Scheler, Weber művei.

³¹ Balogh Zoltán - Kamarás István: Élményalakzatok II. Bp. 1978. Múzsák K. 109-128. old.

³² Ez azok számára különösen érdekes lehet, akik tudják, hogy ugyanebben (vagyis az Új emlélethorizontok előtt című) a kötetben egy Református stratégia a tudástársadalom korszakára című tanulmány is szerepel. Erről persze olvasóink nem tudhattak, ha csak kezükbe nem vették a könyvet, márpedig ez, úgy tudom, nem igen fordult elő.