Ugrin Emese

PlatÓn Álma a mi rÉmÁlmunk

Sokan vagyunk, vagy kevesen?- tesszük fel nap, mint nap a kérdést a világ, Európa és a magyarság népességéről hallgatva az ellentmondásos információkat. Az egyik oldalon a föld eltartó képességét veszélyeztető túlnépesedésről, a klímaváltozás okozta éhínségről, vízhiányról, tömeges migrációkról hallunk; a másik oldalon egyre gyorsuló népességfogyásról, csökkenő születésszámmal és elöregedéssel párosuló fenntarthatatlan szociális biztonságról, munkaerőhiánnyal vagy ciklikusan jelentkező munkanélküliséggel párosuló gazdasági növekedéslassulásról beszélnek.. Mintha nem is ugyanazon bolygón élnénk.

A probléma ugyanakkor nem újkeletű, csupán annak kommunikációja és a mögötte megbúvó rejtett politikai, gazdasági, és egyéb megfontolások változtak.

1900-ban a világ népessége még körülbelül 1,65 milliárd fő volt, 2000-re elérte a hatmilliárdot, 2014-ben pedig átléptük a bűvös hétmilliárdot.

Az előrejelzések további dinamikus növekedést jósolnak: 2050-re a világ népessége 9,1 milliárd főre fog emelkedni¹, ebből 7,9 milliárd ember élne a jelenleg fejlődő gazdasággal rendelkező országokban.² A világ 31 legkevésbé fejlett országában 2050-re a népesség valószínűleg megkétszereződik (például Afganisztán, Szomália, Uganda). Afrika mellett jelentős növekedéssel kell számolni még Dél-Amerika legszegényebb országaiban, valamint a Közel-Kelet iszlám államaiban.

Ezzel szemben a világ 45 országában 2050-re a népesség valószínűleg csökkenni fog. Ezek közé tartozik Európában gyakorlatilag egész Kelet- és Közép-Európa Németországtól Ukrajnáig ³, a Balti államoktól Bulgáriáig valamint Oroszország⁴. A helyzet Európa nyugati felén sem sokkal rózsásabb, azzal a különbséggel, hogy itt már a 90-es években jól kimutatható a gazdasági megfontolásokat is figyelembe vevő szisztematikus bevándorláspolitika alkalmazása. Franciaország, az Egyesült Királyság, Németország, a Benelux és a skandináv államok, sőt Spanyolország, Olaszország és Portugália is következetesen élt ezzel a módszerrel. Ma, amikor az európai politika középpontjában a migrációs válság és annak kezelése áll, csak kevesen emlékeznek rá, hogy az Európába irányuló bevándorlás 2004-2005 között tetőzött: ekkor, mintegy 2 millió, elsősorban Afrikából érkező migráns landolt Európa határain. Kétharmaduk az akkor még dinamikusan fejlődő Spanyolországot, egy harmaduk Olaszországot és Franciaországot választotta úti célnak.⁵

2008-ban az EU lakosságának mintegy 3,7 százalékát tették ki a harmadik országból származók. Ha a jelenlegi trend folytatódik, azaz továbbra is évi kétmillió bevándorló kér bebocsátást az EU-ba, - állapította meg már ekkor több uniós szakanyag is, akkor 2030-ig biztosan nőne az unió munkaképes korban lévő népessége. Ellenkező esetben már az évtized végére negatív tendenciák lennének kimutathatók. Az is nyílt titok volt már a pénzügyi és gazdasági válság kirobbanása előtt, hogy az EU munkaképes korú lakosságának szinten tartásához 2050-ig, mintegy 56 millió bevándorlóra lesz szükség. Másként fogalmazva, a jelenlegi európai társadalmi és gazdasági rendszer fenntartásához a szakértők a népesség 10-15%-os hiányával számoltak a munkaképes lakosságon belül már az évezred elején. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyjából egy "franciaországnyi" népesség hiányzik Európában.⁶

Miért nincs családpolitika Európában?

Mindezen információk ismeretének fényében, meglepő, sőt egyenesen megdöbbentő, hogy az elmúlt 10-20 évben⁷ az Európai Unió vezetői semmiféle hathatós elképzeléssel, fenntartható családpolitikai javaslattal sem rukkoltak elő, a bevándorláson kívül, a negatív demográfiai trend megfordítása érdekében. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az EU-nak azért nincs családpolitikája, mert jogrendje magával a család fogalmával sem tud igazán mit kezdeni.

Az Európai Unió jogrendjében a családjog a szociális jogok körébe tartozik, s mint ilyen a szociális biztonság része. A nemzetközi jog általános értelmezésében "a szociális biztonság olyan politikai eszköztárat jelent, amely az egyén élete során felmerülő számos szociális kockázat bekövetkeztekor jelentkező pénzügyi következmények fedezésére szolgál. Olyan rendszer, melynek keretében a társadalom védelmet nyújt az egyének számára a gazdasági veszteségek veszélyeivel - és azok speciális költségeivel szemben, a társadalmi szolidaritás megvalósulásával". Ez a felfogás ugyancsak megnehezít minden olyan megközelítést, ami a családot, mint entitást kívánja a társadalmi szolidaritás célkeresztjébe állítani. Egy olyan családpolitika ugyanis, amely a családot alkotó individuumokat megcélzó szociális keretrendszerben valósul meg, már eleve alkalmatlan a családnak, mint közösségnek a védelmére.⁸ Az egyéni biztonságból ugyanis a való világban nem következik automatikusan egy közösség, nevezetesen a család biztonsága.⁹

A szociális biztonság fenti jogértelmezésének fontos eleme, hogy azt szigorúan a "gazdasági veszteségek veszélyeivel" szembeni védelemre szűkíti le. Ez a felfogás, véleményünk szerint, a család társadalmi funkcióinak, s ez által a családpolitika mozgásterének további leszűkítését eredményezi.

Általános tapasztalat, hogy minél fejlettebb egy társadalom, minél jobban működik egy ország szociális ellátó rendszere, annál gyengébb a családok belső kohéziója, annál kevésbé működik a családon belüli belső erőforrások átcsoportosításnak ("erőforrás-transzfer") képessége. A piaci alapon szerveződő szolgáltatások nagy száma és dinamikus növekedése Európa szerte és hazánkban is éppen a családi szolidaritás és a nagycsaládokban rejlő erőforrás-átcsoportosítás hiánya által keletkezett hiatusokra mutatnak rá. A piaci részesedés növekedése a szociális szférában egyenesen arányos a kis- és a nagycsaládi (többgenerációs család) szolidaritás csökkenésével. Az okokat keresve idézzük fel az Európai Szociális Modell négy alapelvéből kettőt:

A szolidaritás összetartozik a gazdasági sikerességgel;
A jóléti állam nem a gazdasági növekedés terméke, hanem termelési tényező.

A családot e két alapelv tükrében vizsgálva döbbenetes következtetésre jutunk: egy olyan szociális modellben élünk, amelyben a szolidaritást a gazdaság szférája beszippantja, kisajátítja, s ennek eredményeképpen egyszerű termelési tényezőként tekint rá.¹⁰ A modell a valóságban azonban még ezen is túlmegy: a folytonos növekedésre épülő gazdaság logikájában ugyanis a motor a fogyasztás növelése, amit a fogyasztók számának növelésével érhetünk el. A többgenerációs nagycsalád ebben az összefüggésben nem hatékony fogyasztó. Minél több háztartást kreálunk belőle, annál többet fogyasztunk. Gazdasági értelemben tehát a nagycsalád, sőt napjainkra már a kiscsalád is növekedést gátló tényezővé vált.¹¹ De a családok atomizálásának, individuális fogyasztóvá redukálódásának is van határa. Akkor mi lesz a növekedéssel? Mára már erre is van válasz: olyan potenciális fogyasztókat keresünk, akik "szállíthatók", mindig oda, ahol hiány van belőlük.¹² A "fejlődésnek" most éppen ezt a stádiumát éljük¹³. A családot összetartó emocionális és szociális alapon nyugvó szolidaritásra, tehát magára a családra, az európai szociális modell jelenlegi állapotában úgy tekint, mint a fejlődés gátjára.

Látni kell tehát, hogy a jelenlegi, csupán az individuumot szem előtt tartó emberi jogokra alapozott jogrend viszonyai között egy valós és mélyreható családpolitika, s ezáltal egy pozitív előjelű népesedési trend lehetősége szinte teljesen kizárt. Minden szolidaritáselvű támogatás és segítségnyújtás továbbra is átmeneti eredményekhez vezet. Arról már nem is beszélve, hogy a társadalomra háruló szolidaritási költségek a csekélyke eredményekhez képest hihetetlenül megnőnek, miközben a család, mint entitás egyre kiszolgáltatottabbá és törékenyebbé válik.

A család és egyén szembeállítása Platón filozófiájában

De hogyan jutott el Európa ideáig? Megkockáztatom azt a feltevést, hogy a család és egyén szembeállítása, és a jognak az individuum javára való billentése egy olyan társadalompolitikai jelenség, amelynek eszmerendszere mélyen az európai kultúrában gyökeredzik.

Két és fél ezer évvel ezelőtt Platón "Az állam" (Politeia) című művében vetette fel először azt a már tanítványa, Arisztotelész által is vitatott utópisztikus gondolatot, miszerint az igazságos állam akkor valósulhat meg, ha abban kizárólag a képességeket figyelembe vevő nemek közötti egyenlőség lesz a mérvadó (V. könyv), s a legkiválóbb férfiak és nők (a törvény őrei) vezette államban a család intézménye felszámolásra kerül (VIII. könyv).¹⁴ A félreértések elkerülése végett már most szeretném leszögezni, kritikám nem az elérendő célokra, hanem a megvalósításhoz vezető megoldásra irányul.

A család Platón szemében kifejezetten károsnak ítéltetik, mert az állam, a mindenekfelett álló igazság/törvények objektivációja, csak a családok kiiktatásával képes a tökéletes társadalom létrehozására. A családnak ugyanis a hagyományok erejénél fogva erős belső szabályai vannak; egy olyan modus vivendi, amibe az állam nem tud beépülni. Így a család az állam és az egyén között 'szűrőként' és/vagy 'védőhálóként' működik, s ezáltal az állam polgárainak vezetéséhez szükséges eszközrendszer hatékonyságát gyengíti. Másként fogalmazva, a család egy olyan társadalmi közösség, amely az állam számára kezelhetetlen, tehát kártékony: "[.] amint a méhcsaládban benne támad a here a méhraj kárára, úgy támad a családban az ilyen, az állam kárára"(VIII. könyv: Az oligarchia jellegzetes hibái c. fejezet).

Platón szemében a család az egyenlő polgárokra (individuumokra) alapozott állam létének legfőbb gátja, a fennálló rendet felkavaró "viszály melegágya".¹⁵ Ahhoz, hogy az állam egy 'tökéletes társadalom' megtestesítőjévé válhasson és a köz érdekében irányítható legyen, mindenek előtt a 'tökéletesedés legfőbb gátját', a családot kell felszámolni. Ehhez pedig bármilyen eszköz megengedett és erkölcsösnek tekinthető, mert ami a köz javát szolgálja - mai szóval éve 'társadalmilag hasznos' - az igazságos / jó, és ami igazságos / jó az egyben erkölcsös is. Platón tehát a hasznosság, az igazság és az erkölcs között egyfajta automatizmust feltételez.

A tökéletes államban a köz érdekeit szem előtt tartva már a gyermeknemzés is szigorú állami felügyelet mellett zajlik, amelynek elsődleges célja az 'ember-nemesítés' (belőlük lesznek a vezetők / őrök). Másodlagos célja pedig a születések szabályozása: [.] a nászok számának engedélyezését a vezetőkre bízzuk, hogy ne csökkenjen a férfiak száma figyelembe véve háborút, betegséget, más mindent, és így az állam lehetőleg se túl nagy, se túl kicsi ne legyen" (V. könyv). Csak a kiválóak és a társadalmilag hasznosak szaporodása engedélyezett.¹⁶ A háziállatok tenyésztésének analógiájára írja "[.] a legkülönb férfiaknak és nőknek minél többször kell egybekelniök, a leggyarlóbb férfiaknak és nőknek pedig minél kevesebbszer. És a kiválók utódait fel kell nevelnünk; a gyarlókét nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legvirulóbb legyen" (V. könyv). De ki a "gyarló" és ki a "különb"? És kinek áll jogában mindezt eldönteni? Platón álma ezen a ponton válik igazi rémálommá. A döntés a vezetőké (őrök), akik a társadalom legmagasztosabb elitjét, a "filozófusok" körét alkotják. S ezzel át is adta a döntés jogát az "ideológusoknak". Hogy hová vezetett mindez, azt a történelemből már jól ismerjük: boszorkányégetések, guillotinok, gázkamrák, gulág, kuláküldözés, ki- és áttelepítések, stb. fémjelzik a tökéletes államkísérletek útját.

De nézzük, mit tesz az emberi jogok alapján működő társadalom? Tény, az egyének jogegyenlősége sikeresen megszüntette a fajüldözéshez és népírtáshoz vezető kollektív bűnösség kockázatát. Ugyanakkor, a társadalom szövetében, óhatatlanul károkat okozott. Miután eltörölte a közösségi jogot, felszámolta a családnak, mint közösségnek a kategóriáját is. A család létközösségből individuumok alkotta életközösséggé vált, mi által hagyományos funkcióinak egy része a (jog)államhoz delegáltatott. Különösen a család szolidaritási funkciói gyengültek meg. De abban a pillanatban, amikor ezen feladatok ellátására az állam intézményeket és szolgáltatásokat hoz létre, a partikuláris eseteket a jog szellemében kénytelen általános elvek mentén szabályozni. A "rászoruló individuumok" sokaságát minősíti, osztályozza, kiemeli és intézményekbe gyűjti, elkülöníti,. Bár az elv és a mechanizmus más, a végeredmény ugyanaz. Egyrészről, apró kis falansztereket létrehozva kiszakítja a természetes életrendből azokat, akiket (a társadalom nevében) nem tart odavalónak, másrészről a funkciók felszámolásával mutilálja a családot, mint létközösséget. A probléma akkor látványos, amikor a magas költségek vagy egyéb társadalompolitikai megfontolások okán vissza kell delegálni egy-egy funkciót. Jó példa erre elöregedő társadalmunkban a többgenerációs családok visszaállításának kérdésköre¹⁷. Ezt a funkciót ugyanis egy életközösségen alapuló kiscsaládmodell nem képes visszavenni. Mire felébredünk a platóni álomból, azon kapjuk magunkat, hogy a társadalom egyharmada a "senkiföldjére" került. Ez nem azonos a perifériára szorulással. Ez utóbbi ugyanis az emberi jogok - individuumok - mentén, a szociális ellátórendszeren keresztül kezelhető. A senkiföldje viszont egy merőben új kategória, amely az állam és a társadalom - jogi, szociológiai, politikai, gazdasági és morális - diszfunkciójának közös eredményeként jön létre megkérdőjelezve a fenntartható állam és a fenntartható társadalom alapelveit. A senkiföldje a társadalomnak az a szegmense, amely leginkább ki van szolgáltatva a gazdasági szférának¹⁸.

Platón államában a családok helyét a nő- és gyermekközösségek váltják fel, ahol még a szoptatási időszakban is szigorúan tiltott az anya-gyermek kapcsolat. "A vezetők gondot viselnek majd a gyerekek ellátására is: az anyákat, ha van tejük, elvezetik a nevelőintézetbe, de minden fortéllyal azon kell lenniük, hogy az anyák ne ismerjék fel saját magzatukat, és ha nem volnának elegen, a vezetők hajtsanak fel más szoptatós nőket; de akiknél nincs probléma, azoknál is vigyázzanak, hogy csak szabott ideig szoptassanak; a virrasztást és a többi vesződséget pedig hagyják a dajkákra és az ápolónőkre" (V. könyv). Platón ezzel közvetve nem csak azt ismeri el, hogy a család legfőbb összetartó ereje a szeretet, hanem azt is, hogy a család egy olyan morális közösség, amely a törvény erejét tompítani, sőt felülírni is képes. Ezért is teszi hozzá: "De e mesterkedésünkről senki se sejtsen semmit, csak a vezető, ha azt akarjuk, hogy az őrök nyájában ne támadjon civódás" (V. könyv). A család kialakulását csak manipulatív módszerekkel lehet és kell már csírájában eltiporni. Platón szavait olvasva az embernek óhatatlanul a nők tömeges munkába állítása jut eszébe. Lett légyen az a szocializmus vagy a nyugati társadalom, a cél mindenütt az volt, hogy a kisgyermekes anyák szülés után minél hamarabb munkába álljanak. Az állami szociálpolitikák segítő keze mindenütt bölcsődék és óvodák formájában jelentkezett. A családon belüli erőforrások ösztönzése még csak fel sem merült, se keleten se nyugaton.

Platón azt is részletesen kifejti, hogy a "filozófusok" hatalomátvételét követő 'álom államhoz' vezető úton mik az teendők: "az állam tíz évnél idősebb lakóit kiküldik a szántóföldekre, a gyerekeket gondozásukba veszik, és azoktól a szokásoktól eltérően, amit ma a szülők is követnek, a maguk módján és törvényeik szerint [.] nevelik őket. Így valósul meg a leghamarább és a legkönnyebben az általunk vázolt állam és alkotmány, így boldogul maga az állam is, és lakosainak is így lesz a lehető legnagyobb hasznára" (VII. könyv).

Platón dialógusa az újkori történelem eseményeinek ismeretében egészen más képet mutat, mint amiről a filozófiai vagy államelméleti elemzések szólnak. Európában az elmúlt 250 év rémálommá vált társadalmi kísérleteinek gyökere - a kommunizmustól a fasizmuson át egészen napjaink haszonelvű, csakis a gazdasági megfontolásokat szem előtt tartó jogállamáig - Platónig vezethető vissza. Társadalmi kísérletek sora bizonyítja, hogy a szervesfejlődést és a fenntartható fejlődést biztosítani képes családi közösségek felszámolásával a jog / törvény / igazságossság uralta állam szükségszerűen vonja maga után a demokrácia devalválódását, a diktatúrát, a terrort, az embertelenséget. Ugyanez igaz napjainkra is. Az emberi jogok az embernek, mint közösségi lénynek a figyelembe vétele nélkül egy olyan absztrakció, ami szükségszerűen fordul önpusztításba.

Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt 25 év során szinte egyetlen egyszer sem tudtunk felmutatni olyan 10-15 évnyi periódust, amely egy tervezhető családmodell kialakítására alkalmas tartós biztonságot tudott volna nyújtani a családok számára.

A 2010-es népszámlálási adatok népességfogyása híven tükrözi a fennálló bizonytalanságot. Az ifjúsági kutatások tanulsága szerint bár az ifjúság körében a család még mindig fontos értéknek számít, a vágyott gyerekek számánál szinte minden esetben eggyel kevesebb születik meg. A Codifis 2016-ban készült országos reprezentatív kutatása szerint pedig a 35 év alatti nagykorúak többségének (82%) még nincs gyereke, bár 77 százalékuk egyértelműen szeretne. Az álmok (és értékek) valamint a valóvilág között tehát továbbra is hatalmas űr tátong. A generáció 37 százaléka egyedül él, 36 százaléknak van saját lakása, - amelyhez a többség (63%) szülői segítséggel jutott, - 44 százalékuk pedig még a szülőkkel él.

Jegyzetek

¹ Ez egy középutas előrejelzés, amely a termékenység 2,56 gyermek/nő arányról 2,02 gyermek/nő arányra történő visszaesését veszi alapul 2050-re (ami évi 33 millió fős emelkedést jelent).

² Ha azonban a termékenység aránya a 2010-es szinten marad, a világ népessége akár a 9,8 milliárdot is elérheti.

³ Ukrajna demográfiai mutatói a legriasztóbbak az európai kontinensen: a csökkenés 2050-re elérheti akár a 40 százalékot is.

⁴ Az ENSZ becslései szerint Oroszország népessége 2050-re egy negyedével csökkenhet. Hasonló tendenciát mutat Olaszország is.

⁵ A pénzügyi válság következtében megtorpant spanyol gazdaságban éppen ennek a bevándorlási hullámnak is köszönhető az európai méretekben is rendkívül magas, 20%-t meghaladó munkanélküliségi arány.

⁶ Mindezen információk ismeretének fényében, meglepő, sőt egyenesen megdöbbentő, hogy az elmúlt 10-20 évben (ld. a világ demográfiai helyzetéről 2050-ig szóló, 2001-ben kiadott, előrejelzése) az Európai Unió vezetői semmiféle hathatós elképzeléssel, fenntartható családpolitikai javaslattal sem rukkoltak elő, a bevándorláson kívül, a negatív demográfiai trend megfordítása érdekében. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az EU-nak azért nincs családpolitikája, mert jogrendje magával a család fogalmával sem tud igazán mit kezdeni.

⁷ Ld. a világ demográfiai helyzetéről és 2050-ig szóló, 2001-ben kiadott, előrejelzése.

⁸ Különösen nem, ha a többgenerációs családokat kívánjuk előnyben részesíteni. Ez utóbbi pedig elöregedő társadalmunkban előbb vagy utóbb a szociális biztonság egyik központi szempontjává fog emelkedni.

⁹ Igaz ez már a kezdetektől fogva nem is volt célja a polgári társadalomnak. A jog uralma az egyén szabadságán, szociális biztonsága ennek megfelelően a törvény előtti egyenlőség jegyében az egyén létszükségleteinek megteremtésén alapul. Európában a francia forradalom óta változatlan alaptétel a Saint-Just által megfogalmazott, a közjó kérdését pénzügyi és gazdasági kérdésnek tekintő cél: minden polgárnak "[.] meg kell adnunk azt a lehetőséget, hogy alapvető létszükségleteiért semmi egyébhez ne kelljen fordulnia, mint a joghoz, s a polgári állam keretei között ne kelljen függenie senkitől". Az individuumokból álló társadalomban pontosan ennyit jelent szociális értelemben "védettnek lenni": az egyénnek jog szerint rendelkezésére áll a függetlenségét biztosító társadalmi feltételek minimuma.

¹⁰ S teheti ezt azért, mert 1. A családpolitika szisztematikusan összekeveredik a társadalom- (szociál)politikával. "A családpolitika megelőző, hosszú távra építkezik, mert egy gyermek világrahozatala és felnevelése legalább 20 évig tart, tehát a családpolitikai koncepciónak is hosszú távon kell gondolkodnia! A társadalompolitikában a pillanatnyi szükségletek szerinti beavatkozás érvényesül, a nehéz helyzetek megoldását szolgálja: betegség, munkahely elvesztése, jogorvoslat stb." (G. Nothhelfer: Az európai családpolitika. Máriabesnyő, 2010. november 12). 2. Jelenleg az Európai Unió nem rendelkezik "család definícióval". Ennek hiányában a család csupán individuumok egymásmellettiségét (alkalmi együttélését) jelenti, s ezáltal - a közösségi jog kiiktatásával - az emberi jogok kategóriájába tartozik: gyermekek jogai, nők jogai, időskorúak jogai, fogyatékkal élők jogai, nemek közötti egyenlőség, diszkrimináció, stb.

¹¹ Gazdasági szempontból a szingli-lét a leghatékonyabb életforma. Egyedül álló emberek mindig voltak és lesznek is. De míg a nagycsaládi modellben a közösség részeként, a szolidaritás szőtte családhálóban fontos funkciót töltenek be, addig a szingli életforma lényege a családon kívül rekedt egyedülálló emberek fogyasztókká degradálása.

¹² Napjaink európai migrációs politikájának csak egyik mozgató rugója a munkaerőhiány. A közember számára érthetetlen, hogy akkor, amikor már bizonyított ténnyé vált, hogy a migránsok foglalkoztatása nyelvismeret és képzettség hiánya okán teljességgel lehetetlen (ld. Németországban a több mint 1 millió bevándorlóból csupán 63 főt tudtak eddig a migrációt támogató nagyvállalatok foglalkoztatni), miért erőlteti a politika a további bevándorlást. A magyarázatot a belső fogyasztás növelésében találjuk.

¹³ A migrációt támogató politika mögött ma Európában két rövid távú, és egy közép és hosszútávú gazdasági szempont húzódik meg. Rövidtávon a drága európai munkaerő árának csökkentése a versenyképesség jegyében és a belső fogyasztás növelése a cél. Közép- és hosszútávon viszont már az európai szociális, elsősorban a nyugdíj és öregségi ellátórendszerek működőképessége a tét. A cél ebben a körben Európa munkaképes korú lakosságának megfelelő szinten tartása, vagyis az eltartók és az eltartottak közötti arányok helyreállítása. Mi ad alapot arra, hogy ez a mesterséges népesedési politika lehetséges? A 2015 végéig beáramló 1,2 millió bevándorló 50%-a 0-17 éves, 47%-a 18-59 éves, és csupán 3%-a tartozik a 60 esztendősnél idősebbek közé. A családi állapot és életkor szerinti összetétel egyértelműen megerősíti, hogy a nemzetközi áramlásban a családosok kevésbé vesznek részt, mint a fiatalok. Ugyanez a trend folytatódott 2016-ban is. Mindent összevetve kimondható, hogy a jelenlegi migráció az emberi jogok megcsúfolása, mert ma Európában a háború elől menekültek ideiglenes humanitárius megsegítése helyett egy modernkori rabszolgapiac van kialakulóban.

¹⁴ Platón: Az állam. Fordította Jánosy István. Magyar Elektronikus Könyvtár - http://mek.niif.hu/03600/03629/ 03629.htm (hozzáférés: 2016. szeptember)

¹⁵ Platón elitista felfogásában messze nem az osztálynélküli társadalomról van szó, csupán a régi rend felbomlását és egy új alapelvek mentén tagozódó társadalom kialakítását célozza meg. "[.] ha az uralkodásra hivatottaknak az uralkodásnál különb életet találhatsz ki; csak ekkor valósulhat meg a jól szervezett állam: csak ebben az államban uralkodnak majd a valóban gazdagok, akik nem aranyban dúskálnak, hanem amiben a boldogoknak kell dúskálniuk: jó, értelmes életben. Ám ha a koldusok és magánjavakon kapó népek kerülnek össze a közéletben, arra sandítva, hogy majd onnan harácsolhatnak, már nem valósulhat meg ez az állam, mert ha az uralomért huzakodni kell, az ilyen belső harc, ha meghonosul, nemcsak a viaskodókat, hanem az egész államot elveszejti" (VII. könyv). Platón ezen a ponton kritizálja és veti el a demokráciát is.

¹⁶ Platón dialógusában elsősorban a vezetők kiválasztásáról, neveléséről szól.

¹⁷ Az elmúlt hónapokban kiírt EFOP pályázatok között több olyan is akad, amelynek célkitűzései között a többgenerációs családok megerősítése, illetve újraépítése is megjelenik. Az viszont már kifejezetten érthetetlen, hogy például a sokat dicsért és méltán népszerű CSOK-ba miért nem építették be a többgenerációs otthonok támogatását. A Cofidis 2016-ban készült országos reprezentatív kutatása szerint a 35 év alatti nagykorúak többségének (82%) még nincs gyereke, bár 77 százalékuk egyértelműen szeretne. Az álmok (és értékek) valamint a valóvilág között tehát továbbra is hatalmas űr tátong. A generáció 37 százaléka egyedül él, 36 százaléknak van saját lakása, - amelyhez a többség (63%) szülői segítséggel jutott, - 44 százalékuk pedig még a szülőkkel él. A szülőkkel együtt élő fiatalok tábora és az egyedül élők egy része igen széles piaci szegmens ahhoz, hogy odafigyeljünk rájuk. Ebben a körben például el lehetne indítani egy olyan támogatást, amely kifejezetten figyelemmel van arra is, hogy a szülőkkel egy ingatlanban élő fiatal családok nem csak a nagyszülők segítségét élvezik a gyermekvállalás során, hanem később az idősek támaszai is lesznek. Ez pedig már középtávon is kifizetődő: 1. az új lakások vásárlásánál lényegesen kevesebb támogatást igényel; 2. a vállalt gyerekszám mellett beépíthető a szülők, nagyszülők támogatásának, segítésének feltétele; 3. Mind mentális, mind pedig fizikai értelemben segíti az idősödő korosztályt; 4. Minél többen vesznek részt a családon belüli szolidaritásban - akár a gyerekek, akár az idősek irányába - az intézmények annál inkább tehermentesülnek a jövőben. És még sorolhatnánk az érveket. Széles társadalmi összefüggések hiányában a családpolitika nem lesz több mint a szociális elosztó rendszer vagy a gazdasági érdekek játékszere, s ezzel hatékonysága is csökken. Ma már mindenki tudja, hogy a gazdasági növekedés és foglalkoztatás egyik kulcs ágazata az építőipar. A CSOK jelenlegi formájában sokkal inkább az építőipar és a gazdaság érdekeit tartja szem előtt, mint a családpolitika és a szociálpolitika szempontjait. Ezért lehet, hogy rövidtávon hozzá fog járulni a születések számának növekedéséhez, de közép- és hosszútávon hatása bizonyosan gyengülni fog.

¹⁸ Csak kevesen gondolnak például arra, hogy az euroatlanti egységes szabadkereskedelmi, befektetési és szolgáltatási piac (TTIP) létrejöttének legnagyobb veszélye nem a génmanipulált élelmiszerek behozatala, hanem éppen a senkiföldjének piaccal szembeni kiszolgáltatottsága. Az Atlanti-óceán túlpartján biztosító, befektető és szolgáltató társaságok garmada áll ugrásra készen ennek a piaci szegmensnek a megszerzésére. Félő, hogy a piaci nyomással szemben a meglévő intézményi hálózat nem lesz képes ellenállni és összeroppan, szabad utat nyitva a piacnak. Ez viszont további nagy veszéllyel jár a különösen a poszt-szocialista térségre nézve. A most nyugdíjba menők nagy része abból a rendszerváltást megélő generációból kerül ki, akiknek többsége a privatizáció során vagy elveszítette munkáját, majd alacsony bérért esetleg kényszervállalkozóként minimálbéren bejelentve élte le életét. Az ő nyugdíjuk nem a piaci szolgáltatásokhoz lesz méretezve. Alacsony nyugdíjjal, túlterhelt intézményi rendszerrel a háttérben családi szolidaritás nélkül nagyon komoly problémák elé nézünk az elkövetkezendő évtizedekben.